121
Rodostó, 15. augusti 1736.
Egynehány leveleimre
csak nem vehetek választ. Már elkezdettem volt magammal hitetni, édes néném,
hogy a vezérrel elmentél volt táborban. De hiszem onnét is lehetett volna már
választ adni leveleimre. Itt az a híre, hogy a vezér a Duna mellé szállott
táborban, a muszkák pedig Tatárországban igen vadásszák a tatárokot. Ha mind
megeszik sem bánom, de azt bánom, hogy itt olyan szomorú életet kell élnünk. Ellankadott
szívünk és kedvünk, csak a sok suhajtást kell hallanom. Egynehány rendbéli
leveleit vettem a fejdelemnek, amelyekkel mégis megvigasztaltam a több kenyeres
társaimot. De a vigasztalás csak harmadnapig tart, azután ismét a suhajtást
kezdik el. Énnekem mindenikét kell vigasztalnom, és biztatnom; énnekem pedig
nagyobb szükségem volna a vigasztalásra, mint másoknak, de engemet csak az egy
Isten vigasztal, és ő ád erőt a kereszthordozásra. Magamban kell
megfojtanom szomorúságimot, haszontalan volna sok bajomot mások eleiben terjesztenem.
De sőt még ami legnehezebb, meg kell magamot türköztetnem, és úgy tétetnem
magamot, mintha legjobb kedvű volnék, holott belsőképpen mind mást
érez a szívem. Minden leveleiben a fejdelem írja, hogy eljő, de még itt
nincsen. Azonban a szükség szaporodik, a baj és a panasz nagyobbodik, és
minthogy nem tudnak kit okozni, engemet szüntelen látván, reám fordítják
panaszokot. Azt sem bánnám, csak nekik használna. Amely állapotban teszen
Isten, ahhoz kell magunkot alkalmaztatni.
Sokszor jut eszemben a szegény
urunk jövendölése. Mert egyszer a többi között a vásárlásról való számadást,
hogy odaadtam volna (mert én vásároltattam, ami a köntösihez és a házbeli
eszközökhöz kívántatott, a fizetőmester, aki vásárolta parancsolatomból,
nekem számot adott, én pedig azt a számadást megmutattam a fejdelemnek), de azt
jó megtudni előre, hogy szegénynek olyan természete volt, hogy a
számadásban nem nézte, hogy miért adtanak harminc vagy negyven tallért, hanem
ha tíz vagy tizenkét poltura égő portékát olcsón vették-é vagy drágán; az
olyan apró állapotban mindenkor gáncsot talált -, a számadásban tehát egynehány
poltura érő portékán megakad a szeme, és kezdi mondani mintegy
nehezteléssel, hogy drágán fizették, nem kellett volna úgy venni. Én azon
szokásom ellen felindultam, mert nekem úgy tetszett, mintha bennem kételkedett
volna, és mondám mint goromba: ha bennem kételkedik, parancsolja másnak, aki
vásároltasson. Erre szegény semmit nem felel, csak a kezemben adja a számadást,
és elfordul tőllem érdemem szerént. Én is kimegyek. Másnap semmit nem szól
hozzám, én pedig csak várom, hogy szóljon, meg másnap, akkor sem szól semmit
is. A' már nekem nehéz volt, mert megüsmértem volt ostoba cselekedetemet. Harmad
napján már nem tűrhettem, bémegyek utána az íróházában, ott eleiben
borulok, és könyves szemmel csókoltam kezét, és kértem bocsánatát. Erre az a
ritka és nagy ember megölel és mondja: megbocsátok, sokszor eszedben jutok én
neked, ha meghalok, sokszor megemlegetsz engemet, de akkor késő lesz. Ha
akkor sírva hallottam ezeket a szókot, most könyves szemmel jutnak eszemben. Bé
is teljesedtek. Isten így akarta, mindenben dicsértessék szent neve. Megmondottam,
hogy a szomorú levélnek rövidnek kell lenni, azért el is végzem.
|