141
Vidin, 4. octobris 1738.
E' sem igen nagy vigasztalásra való levél lészen, se semmi
hírt nem írhatok a nénémnek. Mit is írhatnék, mikor senki felénk sem jő,
mintha csak mi volnánk Törökországban. A mi táborunk elég hosszú, de igen
keskeny; vagyunk mindenestől másfélszázan. De most minden órán fő
nélkül maradunk, mert a fejdelem igen rossz állapotban vagyon; szüntelen való
forróságban az ábrázatja vész, a teste vastagodik. E' nem jó. De ő
afelől csak mulatná magát, ha volna kivel és mivel, és csak örömest el
akarná titkolni nyavalyáját. Orvosságot nem veszen, hanem a ki való járással
akarná magát meggyógyítani. A minap a borbélyok és a doktorok tanácsok ellen
hajóra üle, és messze lementünk a Dunán. De amikor visszájöttünk, kétszer is
elájult, nem is gondoltuk, hogy életben érkezzék haza, négy embernek kelletett
a hajóból kivenni és a sátorában vinni. A nyavalyájának nyughatatlansága miatt,
már egynehány naptól fogva, a sátorát messze verette a többitől, de ott
sem maradhatott, hanem a mi sátorunk mellé vettetett ágyat; estig ott fekütt,
estve a maga sátorában visszá akarván menni, maga nem mehetett, hanem négyen
vitték. Amint vitték volna, elájult, én azt gondoltam, hogy megholt, és a
kiáltásomra magához tért. Azoltától fogvást mind nagyobbodik rajta a forró
hideg, a hús mintegy hull rólla, de a harag el nem hagyja, amelyet mind a
természetnek kell tulajdonítani, mind pedig annak, hogy nehéz néki, hogy olyan
állapotban látja magát lenni. Minékünk készülnünk kell, a vezér egy agát
küldött ide, hogy hajókot rendeljen, mert a Dunán megyünk le Oroszcsikig, onnét
Csernavodára telelni. Két nap múlva megindulunk, azért a leveleket arra kell
igazgatni, és az egészségre vigyázni.
|