4
Drinápoly, 7. novembris 1717.
Így szeretem, édes néném, hogy elűzze kéd azt a veszett restséget, és
énnekem írjon. Éppen akkor vettem a kéd kedves levelét, amikor lóra kellett
ülnöm. Megmondjam kédnek, hogy hová mentünk? Ahhoz a világiképpen való
szerencsés és boldog kalmakányhoz, aki a császár leányával hál, amikor lehet.
De annyiban nem irigylem szerencséjit, mert azt mondják, hogy nem szép. Azt
elhiheti kéd, hogy nem láttam. Azt is elhiheti kéd, hogy nem kívánom úgy látni,
valamint azok a kappan formában herélt emberek látják. Édes néném, nagy
becsület, de nem nagy gyönyörűség a császár leányát elvenni. Micsoda
keserűséggel kelletett megválni a gyönyörűséges szép feleségitől
ennek a kalmakánynak, amidőn neki adták a császári leányt. A szívbéli
szeretet nagyobb a gazdagságnál; nemcsak a gazdag házaknál lakik a jó házasság.
Édes néném, tudom, hogy megcsúfol kéd, és azt mondja kéd nekem, hogy úgy
beszéllek a házasságról, valamint a vak a világosságról, aki tudja, hogy vagyon
világosság, de nem tudja, hogy micsodás a világosság. De ha szinte a kéd kis
szája megnevet is érte, de énnekem minden tüdőm, vesém, májam azt tartja,
hogy nem kell a kedves szegény feleséget a kedvetlen, de gazdag feleségért
elhadni. Hát nem jól mondom? Nem beszéllek hát a házasságról, úgyis itt attól
kétszáz mélyföldnire vagyok. Azt kell hát kédnek megírni, hogy minket a
kalmakán jó szívvel látott, nagy pompával fogadott. Majd két óráig beszélgetett
az urunkkal, egy szép paripával meg is ajándékozta, mikor pedig el akart
tőlle búcsúzni, a felesége egynehány keszkenőt küldött. Ezeknek igen
hasznos a barátságok, mert ha olyan közél volnék Zágonhoz, mint ez a
vezérséghez, úgy a határjában volnék. Még semmit nem tudunk abban, amiért
idejöttünk, de félek attól, hogy a mi hadakozásunk füstben ne menjen, mert a
török örömest megbékéllik, ha megverik. Édes néném, annál tovább nem mehetünk,
hanem az Isten akaratjára kell hadni magunkot, ő hozott ide, hadd
vezérelje ő is dolgunkot.
De azt elhiszi-é kéd, hogy nehezen szokhatom ehhez az országhoz. Való, a
törökök bennünket szeretnek; semmi fogyatkozásunk nincsen, senkinek semmi
bántódása nincsen. De az idegen nemzetnek nehéz itt, mert semmi üsmeretséget,
barátságot nem tehet. Ez a nemzet a keresztényt nem utálja, de megveti. Azt nem
kell várni, hogy valaki a házához híjjon bennünket; bizony nincsen is az a
nagyra vágyodásom, hogy valaki magához híjjon. Mert ugyanis miért? Ott ád egy
pipa dohányt, egy fincsa kávét, azután egy-két szó után a hosszú hallgatás.
Mikor pedig a füstölőt előhozák, már az arra való, hogy el kell
vakarodni a háztól. Azt ugyan talám meg lehetne kérdezni a gazdától, hogy mint
vannak a kéd gyermekei, de azt kérdezni, hogy mint vagyon a kéd felesége, azt
nem jovallom senkinek, mert botokkal kísérnék ki a háztól. Itt a gazdasszonyról
nem is kell emlékezni, mintha asszony sem volna a világon. Micsoda nyájasságért
kívánhatja hát valaki a török barátságot, hanem csak éppen valamily haszonért.
A' való, hogy a nyelvnek nem tudása is okozhatja a hozzánk való idegenséget,
mert csak nem lehetünk olyan jó szívvel ahhoz, akivel nem tudunk beszélni, mint
akivel kimondhatjuk magunk gondolatját. Még eddig, édes néném, igen-igen
keveset tudok törökül. Nem tudom, ezután mint lesz, de nékem úgy tetszik, hogy
ezután is annál a két vagy három szónál, akit tudok, talám tudósabb nem leszek.
Mert nem lévén semmi társalkodásunk a törökökkel, a töröknékkel pedig még annál
kevesebb, így nem látom semmi módját, hogy tudósabb legyek abban a nyelvben,
amint vagyok. Ítélje el már kéd, hogy ha kell-é ész három szót megtanulni és
megtartani? Itt még igen új vendégek vagyunk, amikor pedig jobban megüsmerem a
dolgokot és a várost, akkor többet írok. És arra kérem kédet, hogy szeresse kéd
ezt az új vendéget. A
restséget félre kell tenni, és a papirosat nem kell kímélleni.
|