143
Csernavoda, 7-dik novembris 1738.
Én ha a kedves néném levelét
nem veszem is, de csak írok. Legalább abból megláthatja kegyelmed, hogy még
élek. De hogy lehetne kegyelmed levelit vennem, amidőn soha egy helyben
nem maradunk, hol a vízen, hol a földön, hol az áerben járunk. De bárcsak
valamely jóról és ne csak mindenkor a nyomorúságról kellene írnom. Az elmúlt
holnapnak 19-dik napján indulánk meg Oroszcsikról, három vagy négy óra múlva
ide is érkezénk rossz állapotban, de a fejdelem végig meg akarja tartani a
természetit. Három vagy négy nap múlva, hogy ideérkezénk, mindenikünket eltiltá
magától, még a borbélyjait is. Való, hogy itt pestis vagyon, de az orvosokot
ugyanazért kelletett volna maga mellett megtartani. A körülötte lévő
cselédeket is elküldötte szállásáról, csak éppen egy kóborló doktort, a
szakácsot, egy szökött olosz muskotérost és két asszonyt tart maga mellett,
ezekből áll az udvara. Ezek pedig olyan személyek, akiket nem üsmérte
ennek előtte egynehány nappal. Lehet-é az ilyenekre bízni életét? A minap
étszaka úgy volt, hogy akik mellette vannak, azt gondolták, hogy megholt. Mindjárt
hozzám futottak megmondani, hogy halálán vagyon. De hogy meg ne haragítsam, nem
mentem eleiben, csak azt feleltem, valamint Esther: hacsak a király nem hívat,
nem mérek eleiben menni. A török tisztek látván, hogy nem helyesen cselekednék,
megizenék a fejdelemnek, hogy venne valakit közüllünk maga mellé, ha halála
történnék, legyen valaki mellette. Erre való nézve megizené nékem, hogy legyek
mellette, azért már egynehány naptól fogvást mellette lakom. A borbélyokot
mintegy kitelen maga mellé vette, akiknek tanácsok és akaratjok ellen, mintegy
bosszúból, eret vágata magán. Egyszóval, amicsoda állapotban vagyon, nem
hiszem, hogy innét kimenjen. Ezzel maradok.
|