144
Csernavoda, 10. novembris 1738.
Kedves néném, végit érők
Rákóczi Józsefnek. Már régtől fogva láttuk, hogy úgy lesz, mint a gyertya.
Tegnap igen nagy gyengeséget érezvén, meggyónt és komunikált, a testamentumát
megcsinálta. Mára viradóra a forró hideg igen nagy lévén rajta, ma annyira
elnehezedék, hogy a gyertya már vége felé volt. Mindazonáltal jól beszélt
tizenegy óráig, noha már a szemei elhomályosodtak volt, úgyannyira, hogy csak a
szováról üsmert meg mást. Tizenkét órakor délben a szova elállott, és igen nagy
forróságban volt, és csak a jajgatásáról vettük észre, hogy szenved. Két órakor
délután a pap fel akarván néki adni az utolsó kenetet, amidőn az imádságot
elkezdé, az Istennek adá lelkét 38 esztendős korában. Az Úr irgalmazzon
néki! A testet felbontották, a mája mód nélkül megdagadott volt. A testet egy
pincében tétettem, mindaddig ott lesz, még válasz jő a portától. A
testamentumban azt hagyta, hogy az atyja mellé temessék, de nem hiszem, hogy
megengedjék. Ebben a fejdelemben ami fogyatkozás volt, nem a természettől
volt, hanem a neveltetéstől. Esze szép volt, szíve jó, de a haragról soha
meg nem intették, noha a' mindjárt elmúlt, de gyakorta jött elé; se azt néki
nem tanácsolták, hogy kívánja magát szerettetni másokkal. Egyszóval, ha az
atyja nevelhette volna, mind más természetű lett volna. Most ez elég,
másszor másról.
|