145
Csernavoda, 15. decembris 1738.
Nem kétlem, kedves néném, hogy
már vetted levelemet, amelyben megírtam, hogy ismét fő nélkül maradánk. De
nemsokára szükségünk nem lészen főre, mert a minap is eltemetők egy
atyánkfiát, és amennyien már maradtunk, egy szilvafának is elférünk az
árnyékában. Aki minket teremtett, annak legyen meg akaratja rajtunk. Ő
minket például tett az egész nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak
rajtunk, kik az országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból el nem
hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja Isten, hogy soha senki bennünket ne
kövessen, és irtózva halljon beszélni a mi hosszas bujdosásunkról. De kedves
néném, mink voltunk-é első példák? Bizony nem. Mi tanultunk-é másokon?
Nem. Mások fognak-é tanulni rajtunk? Nem. De miért? Mert mindenkor egyféle okok
vezették, vezetik és vezetni fogják az embereket az olyan állapotra, mint
amelyben mi vagyunk. Hanem csak a' lészen szerencsésebb, akit az Úr mintegy
fogságban tészi a maga jószágában. Mert énnékem soha semmi egyéb okom nem volt
hazámot elhagyni, hanem hogy igen szerettem az öreg fejdelmet, noha a mennyei
atyám előtt más okból kelletett elhagynom, imádnom is kell rendelésit. A
minap érkezék ide egy vezéraga a császár és a vezér leveleivel, amelyekben szép
ígéretek vannak. Mindeddig, a szegény fejdelemnek rendelése szerént, minden
jószág a kezemnél volt, de ennek előtte egynehány nappal, a porta
parancsolatjából, a török tisztek idegyűlvén, mindent felírának, kezekhez
vevék és elpecsételék. Én is elhagyám a szállást, és más szállásra menék. Ilyen
a világ! És amit gyűjtöttél, kié lészen? Ezzel maradok etc.
|