153
Bukurest, 18-dik septembris 1739.
Valahogy tehetém szerit, de csak
elillanték a veszett kozákok elől. Itt már talám nem kell tőllök
félni, de ha a kozákoktól nem kelletett félnem az úton, igen kelletett a
tolvajoktól. Elég a', hogy Jászból 4-dik indultam ki, a vajda mind lovakot,
mind szekereket adatott, és két kalarást is adott mellém, de azoknak semmi
hasznát nem vettem, csak harmadmagammal indultam olyan veszedelmes útra, mert a
többit nem számlálom. Mikor a városon kívül voltam, mintha egy nagy követ
vettek volna el róllam, és az elmém meg kezde csendesedni. A vajdát és a várost
nagy zűrzavarban hagyám, de ők lássák. Pedig hogy én
megszabadulhattam, de ha egy veszedelemből kijöttem, más volt
előttem. Mert minthogy megindulásom előtt csak egynehány nappal
verték volt meg a török tábort, azt gondolhattam, hogy elszélyedvén Molduvában
és Havasalföldiben a sok kóborló azon fog igyekezni, hogy ha megverték,
legalább vihessen valamit haza, és nyerjen valamit tolvajlása által. Mert ilyen
állapotban a török had igen húzó-vonó, kivált az ázsiai nyomorú török, aki
örömest viszen, amit kaphat, a házához. Mindezekre az okokra való nézve igen
tarthattam a rossz társaságtól, azonkívül is mennyi sok erdőket kell
általmenni, kivált Foksánig. De az Isten úgy adta, hogy egy törököt sem
találtam Foksánig, azontúl találtam, de idevaló törökök lévén, nem kell
tőllök félni. Nem hogy olyan kóborlót nem találtam, de sőt még
moldovai embert sem láttam, mintha csak én lettem volna egyedül az egész
országban, vagy mintha az egész föld elszaladott volna előttem. Ezt a kis
tartalékot kiveszem, de azonkívül gyönyörűséges utozásom volt; a mező
mindenütt szállást adott. És a török szokása szerént, amely igen jó szokás,
idején indultam meg, és idején szállottam estvére.
Mindezekből általláthatod,
édes néném, hogy szerencsésen érkeztem ide. Akit az Isten oltalmaz, meg vagyon
az oltalmazva. Az érkezés pedig tegnap volt. A szegény Pápai sógort, ha
betegesen is, de életben találtam, és igen nagy örömmel látott. Noha itt már
bizonyoson beszéllik a némettel való békességet, de azonban csak tart a vajda
attól, hogy Erdélyből látogatására ne jöjjenek. Három vagy négy nap múlva,
hogy kijöttem Jászból, a vajdának is ki kelletett ugratni. Már itt hogy leszek,
és meddig, és mint fog tartani az üres erszényem, Isten tudja. De aki a fogat
adta, ennivalót is ád. Mindeddig csudálatos gondja volt reám, ezután is hiszem
a' lesz, elég nagy bútól, gondtól szabadított meg, ezután is ő viselje
gondomot. Viselj, édes néném, magad is gondot az egészségre, és írj.
|