156
Bukurest, 22. maji 1740.

Istennek hálá, a tél elhagyott bennünket, de mit mondok, majd a tavasz is elhágy, mégis az időről azt észre nem vesszük, hanem csak a kalendáriumból tudjuk. Már több egy holnapjánál, hogy vajdánk nincsen, mert a német visszáadván a töröknek azt a fele részit Havasalföldinek, amelyet bírt, azért Krájovára ment, mintegy visszáfoglalni és magát vajdának üsmértetni. Ilyen hasznát vette a német a békesség felbontásának. És az Isten nem engedte meg, hogy Erdély s Magyarország másért büntettessék, mivel egyikben sem tett kárt a török, kivált Erdélyben, hálá Istennek, amely emlékezetre való dolog. Itt még most is minden ritka és drága, kivált a pite, de nem igen törődöm rajta, mert az Úr segítségivel egynehány nap múlva megindulunk Zai úrfival együtt Rodostó felé, és örömest idehagyom ezt a kéreggel fedett várost. De itt hagyjuk egy kedves bujdosó atyánkfiát, a szegény Pápai sógort, aki elvégezé hosszas bujdosását. Így fogyunk lassanként, és annyi sok közül csak négyen maradtunk, akik a szegény fejdelmet szerencsétlenségünkre idegen országra kísértük. Csak az a vigasztalásunk, hogy mások is meghalnak, nemcsak mi. A' való, hogy igen sovány vigasztalás, de csak kell valamivel vigasztalni magunkot. Erdélyből még ide senki nem jött, hogy tudakozódhattam volna, hanem csak egynehány szász, akitől csak a len felől lehetett volna tudakozódni. Egy jó magyar papunk vagyon, nem régen érkezett, csíki bárány, azt gondolta szegény, hogy itt is úgy megbecsüllik a reverendát és a csuklyát, valamint Csíkban. Mondottuk egynehányszor neki, hogy tegye le a Szent Ferenc köntösét, de nem akarta. A minap hozzám jövén ebédre, egy embertelen török a pipaszárral az orcáját megsimogatta; ő azt szegény békességes tűréssel vette, és másnap nagy tisztelettel megkötvén a köntösit, oláh köntöst vett magára, és azolta nem tart a pipaszártól. A levelemet elvégzem, de csak azért, hogy hamarébb készülhessek, megindulhassak, és megláthassalak.