162
Rodostó, 15. maji 1741.
Mint vagy, édes néném, az
egészség mint szolgál? Szoktak-é írni abban a nagy városban tavasszal? Talám
nem, mert már régen nem vettem leveledet, vagyon hat napja. A jégszívűnek,
mint az én néném a' nem sok, de egy székely szívnek igen sok. Én pedig nem
régen küldöttem egy nagy levelet, mert itt szeretnek írni tavasszal is, és még
nagyobb gyönyörűséggel, mint egyébkor, mert úgy tetszik, hogy tavasszal a
virágokkal együtt a barátságot is meg kell újítani, és most több édesebb szók
jőnek az elménkre, mint más időkben. Annak mi az oka: az asszonyok
jobban tudják. Elég a', hogy a nagy száraz tél után száraz tavaszunk vagyon, de
minden bővséggel mutatja magát. Mi pedig csak hervadunk, mind magunk, mind
minden dolgunk. Ahol meghasonlás vagyon, nincsen ott Isten áldása. Hárman,
négyen vagyunk, mégis meg nem alkhatunk, mert az a veszett egyenetlenség csak
közöttünk marad, noha tahinja nincsen a portától, de csak élődik, mert mi
magunk tápláljuk veszedelmünkre. Ha rajtam állana, régen eltemettem volna, de
amint látom, ő fog minket eltemetni. Itt semmi olyas hírek nincsenek,
amelyek minket illetnének, hanem csak azt látjuk, hogy mindenütt készülnek a
hadakozáshoz, a brándéburgus jóformában elkezdette. A követek mindenfelől
mennek nagy pompával Frankfurtumban, a császárválasztásra. Ők lássák,
azzal nem törődöm, hanem csak azzal törődöm, hogy a néném egészsége
friss legyen.
|