165
Rodostó, 15. septembris 1741.

Hacsak az időjárásról diáriumot nem csinálok, nem tudok mit írni, ezután csak azt írom, ma jó idő volt, tegnap esett, tegnapelőtt nagy szélvész. Az ilyen nem levél, hanem kalendárium, és még előre ellátom, hogy mire ítélné kéd az olyan levelet. Istennek hálá, kedves néném, nagy csendességbe töltjük napjainkot. A mi napjainkak pedig egyszínűek, semmi különbözés nincsen közöttök, ma olyan, mint holnap, holnap is csak olyan lesz, mint ma volt. Mindenkor egyaránsú dologba foglalatoskodunk, és mindenkor vonjuk magunk után hosszas bujdosásunkot, amelynek talám csak a halál veti végit. Tartozunk meghálálni a királynénak hazánkból való kirekesztetésünket, mivel ott az élet fogyatkoztatására több ok vagyon. Itt nincsen bajunk se tiszttartóval, se számvetővel, a perlekedésben a fejünk nem fáj, a kvártélyos nem szomorgat, a jószágszerzésen vagy elvesztésin nem törődünk, a más sorsát, tisztségit, előmenetelét, udvarházát nem irigyeljük; gondolom, hogy más sem irigyli a miéinket, a gazdasszony zsimbelődésit nem halljuk, se supánkodását, hogy ez vagy amaz nincsen. Abban nem törjük a fejünköt, hogy a gyermekinknek micsoda jószágot hagyjunk, mint neveljük, micsoda tisztséget, házasságot szerezzünk nékik. A bavarus a királyné ellen hadakozik a franciával Csehországért, a prussus meg Siléziáért. Micsoda a telhetetlenség, mikor az ember bé nem éri a magáéval. A bavarus cimbora nélkül Csehországot se el nem veheti, se meg nem tarthatja. A keresztyének egymást fogyasztják, a török azt békességes szemekkel nézi. Én is békességes egészséget kívánok nénémnek.