193
Rodostó, 23. novembris 1754.

Minden bizonnyal tudom, hogy örülni fogsz azon, hogy Isten kegyelmiből a szomorú setétség elhagyta a szemeimet. Sohasem szabad senkinek is, még az ellenségünknek is, rosszat kívánni, de a' bizonyos, hogy másnak vakságát kívánni nagyobb, mintsem halált. A szemem világa minden orvosság nélkül, csak az Isten kegyelmével tért visszá. Ennek a holnapnak a kezdetén valamivel jobban kezdék látni. Ennek előtte pedig egynehány nappal a szemeimben kezdém érzeni, mintha valami gaz esett volna mind a kettőben, valami szúrta őket két vagy három nap, tudtam pedig, hogy semmi nem esett a szemeimbe. Másokkal is nézettem, semmit nem láttak. A' jutott eszembe, hogy talám a hártyikák, amelyek a szemeim előtt voltak, talám azok akarnak leesni. Úgyis lett, mert harmadnap múlva nem érzettem azt a nehéz szúrást a szemeimben, és sokkal világosabban láttam. Egyszóval, az Isten kegyelmiből ma az innepem napján az imádságoskönyvnek hasznát vehettem, amely nem lehetett másfél esztendőtől fogva. Én is immár jobban szánom a vakokot, de ha a testi vakság nagy dolog, a lelki százszorta nagyobb. Kedves néném, oltalmazzon meg az Isten mindenikétől.