200
Rodostó, 17. januarii 1757.
Kedves néném, tudod-é, hogy Imrehor Musztafát letették, és az álepi pasát
tették helyében. E' rézeffendi volt annak előtte, és ami még rosszabb,
keresztyén volt, mert görög nemzet. Azt mondám, hogy ami még rosszabb, mert a'
bizonyos, hogy a hittagadó vezérek korántsem voltak olyan jók a
keresztyénekhez, mint a valóságos született török vezérek. Ez az új vezér még
Álepben vagyon, sok idő kell, amég ide érkezzék. Azt írod néném, hogy a
török császár leányinak igen rossz az állapotjok, mivel nem lakhatnak a
férjekkel, és hogy többire öreg pasáknak adják őket. A' való, hogy a
házasságot éppen nem kívánhatják, mivel akár öregnek, akár ifiúnak adják
őket, de a férjekkel nem lakhatnak, és a lakodalom után Constancinápolyból
ki kell menni valamely nagy pasaságra. Gondolom, azért cselekeszik, hogy
valamely zenebonát ne indítson. Hogyha pedig férfiú gyermeke lenne, mihent
születik, mindjárt meg kell halni, noha tudok olyan vezért, akinél a császár
leánya volt. Itt ám olyan dolog nem történik, mint a Nagy Károly császár
leányával történt.
A császárnak volt egy Eginhárt nevű secretáriusa; ez a maga hivatalját
oly jól viszi vala végben, hogy mindenek szerették. De a többi között a
császárnak egyik leánya még inkább szereté őtet, viszontag ő is nagy
szeretettel volt Immához. Minthogy pedig ez a szeretet hovátovább nevekedék,
igen veszedelmes dologra és próbára adá magát, mivel egy étszaka az Imma
ajtajára mene kopogatni, mintha a császár küldötte volna őtet. De mihent
bébocsáták, Immának más dologról kezde beszélleni, aki is örömmel hallgatá, és
nagy kegyes szeretettel fogadá, és hajnalig együtt maradának. Hajnalban pedig
Eginhárt visszá akarván térni, látá, hogy sok hó esett volna, amég egymással
mulatták volna magokot. Attól igen kezde tartani, hogy a hóban a nyomáról meg
ne üsmerjék, és meg ne tudják, hogy honnét jött volna ki. A császár leányának
megmondá, hogy mitől tartana, és micsoda nyughatatlanságban volna.
Tanácsot tartának együtt, hogy miképpen cselekedjenek, hogy semmit észre ne
vegyenek. Végtire a fejdelemasszony talála módot abban. A' pedig a' volt, hogy
a szeretejét a hátán kivigye a hóból.
A császár pedig az egész étszakát álom nélkül töltötte volt, és látá a
leányát, hogy micsoda nehezen vitte a terhét, és azt letévén, nagy sietséggel
visszátére. A császár ezen mind csudálkozék, mind megkeseredék. Eginhárt
bizonyos lévén abban, hogy a cselekedete nem maradna sokáig titokban, meg akara
válni az udvartól, és a császár lábaihoz borulván kére arra engedelmet,
mondván, hogy szolgálatjáért nem vett volna jutalmat. A császár felelé, hogy
fog gondolkodni, és bizonyos napot ada néki, amelyen tudtára fogja adni
szándékját. Azon a napon pedig a császár esszegyűjté a tanácsit, elejekbe
tévé a secrétariusnak vétkét, és elébeszélé, amit látott vala. Tanácsot kére
tőllök olyan dologról, amely meggyalázta házát. Ki-ki mást tanácsola, maga
pedig azt mondá, hogy Eginhártot ha megbünteti, azzal nemhogy megkisebbítené,
de meg nagyobbá teszi a familiája gyalázatját, azért inkább szereti ezt a
gyalázatot elfedezni a házasságnak palástjával. Eginhártot béhívaták, és azt
mondák néki, hogy a szolgálatjáért jutalmul a császár leányát adnák néki.
Igenis, néked adom, mondá a császár, aki téged oly jóvoltából a hátán
hordozott. A fejdelemasszonyt mindjárt hívák, és az Eginhárt kezire adák.
Ők lássák. Én pedig jó étszakát kívánok. Ennek a holnapnak a kezdetin
akará egy istentelen a francia királyt megölni, de megfizetett érette.
|