203
Rodostó, 30. junii 1757.
Kedves néném, ismét nagy hírt írhatok, mert a prussiai királyt megverték. A'
pedig így lett meg. Marsallus Daun nagy haddal Prága segítségire ment, a király
eleiben mene, minthogy pedig mind a két résznek volt kedve a verekedésre,
kedveket tölték, és nagy harcot adának egymásnak. Kolen nevű város vagy
falu mellett a harc 18-dik volt. A harc sokáig tarta. A győzedelem pedig a
királyt elhagyá és Daun mellé álla, minthogy kedvesen fogadá, a harcot is
megnyeré, Prágát felszabadítá és kapuit megnyitá. De Prágában a harcról semmit
nem tudtak, hanem aznap-é vagy másnap egy vitéz örömmondó markotányosné vivé legelsőbe
a hírt a megnyert harcról. Hihető, hogy meg is ajándékozták azt az asszony
postát. Azután a prussiai had eltávozék Prágától. Ki mondhatná meg a lakosok
örömit, mivel nagy károkot, romlásokot, égéseket szenvedtek volt a bombák és a
tüzes golyóbisok miatt!
Minthogy a minap olvastam az Amurátes császár históriáját, ott is a harcról
vagyon a szó, amelyet megmondom csak rövideden, hogy a levelem hosszabb legyen.
Elég a', hogy az ötödik Lajos király békességet csinált volt Amurátessel, hogy
pedig a kötést még jobban megerősítsék, zálogul egy szentelt ostyának a
felit adták volt a császárnak. De nem tudom miért, a király minden ok nélkül
felbontá a békességet és sok számú magyar haddal a császár ellen mene. Sok
püspökök is valának a táborán, mivel azelőtt az a rossz szokás volt, hogy
a püspököknek táborba kelletett menni a magok seregekkel. Azt is tartották
abban az időben, de nem az évangyélium szerént, hogy a hitetleneknek nem
kell megtartani a hitet vagy a fogadást. A harc Várnánál volt, a magyarok
eleinte mindjárt tüzesen viselék magokot, úgyannyira, hogy a törökököt
visszányomák, és szaladófélben valának. A császár látván, hogy csaknem
elvesztette volna a harcot, a fél szentelt ostyát kivevé a kebeliből, és
az ég felé emelvén, kéré az Istent, hogy büntetné meg azokot, kik a békességet
felbontották, és akik az ő nagy prófétájoknak olyan zálogával
erősítették volt meg. Ezt elvégezvén, a hada közi nyargal, visszátéríti,
és újontában az ellenségre viszi. Erre a magyarok megrémülnek, megszaladnak. A
király is amint szaladott volna, valamely tós vagy mocsáros helybe lovastól
odaveszett. Ebből a példából látod, néném, hogy a törökök nagy
tisztelettel vannak a Krisztushoz, noha minket gyauroknak hínak, hitetleneknek,
mert nem hisszük Mahametet. Mely jól tesszük!
|