10
Drinápoly, 15. martii 1718.
Édes néném, éppen ma ha jól felszámlálom, egy holnapja hogy írtam kédnek. De
szakállomra fogadom (amikor leszen), hogy ha az idő meglágyul, gyakrabban
írok. Mert márványkő volna is a kéd szíve, de megszánna, ha látná kéd,
mint vagyok, vagyis inkább mint vagyunk szállva. A házam négy kőfalból
áll, azon egy fatáblás ablak, azon a szél mind széllyire, mind hosszára
béjöhet. Ha pedig papirossal bécsinálom, az egerek és a patkányok a papirost
vacsorájokon elköltik. A mobiliám egy kis faszékből áll; az ágyam a földre
vagyon terítve, és a házamot egy cseréptálban való kevés szén melegíti. De azt
ne gondolja kéd, hogy mindezek után én legyek legméltóbb a szánásra, mert
tíznek sincsen egy faszéke, se olyan ágya, mint nekem, se csak fatábla is az
ablakjokon, a hó lengedezve bémehet az ágyokra. De lehet-é ágynak híni egy
leterített pokrócot a földre? Ilyen palotákban lakunk ám mi. De a reménség igen
szükséges lévén az embernek, és olyan szükséges mint az eledel, a rossz
házakban lakván mostanában azt reméljük, hogy még jókban lakunk. Megérjük-é még
aztot valaha? De azt megértük, hogy ideérkezett a spanyol követ, akit a
fejdelemhez küldött a király igen sok ígérettel, hogy mindenekben segíteni
fogja. Ma reggel szemben volt urunkkal, aki is fennállva fogadta, és beszélt
vele vagy fél óráig. Azt tudja kéd, hogy szeretem kédet. Azt is tudja kéd, hogy
az egészségre kell vigyázni; azt is, hogy a hideg házban nem lehet sokat írni.
|