14
Drinápoly, 6. junii 1718.
Mi még itt vagyunk, de nem tudjuk, mire ítéltettünk, hadakozásra-é vagy
békességre? Gondolom, hogy az utolsóval vetnek itt láncra. A réz effendit (a
cancellariust) gyakran küldi a porta az urunkhoz, aki minden zsebét, kebelit,
csalmáját tele hozza ide ígérettel, de csak ígérettel és nem valósággal. Nagyon
biztatnak a hadakozással, de mennél inkább beszél a török a hadakozásról, annál
nagyobb kedve vagyon a békességre. De ki mérne gondolkodni a békességről,
holott ma a vezér tollason, fegyveresen, valamint egy Hercules a hadakkal
megindula innét Sophia felé. Tudja ő azt, hogy nem lesz szüksége a sok
hadra, amint is nem sok had mene el véle. Elég a', hogy mind a vezér, mind a jancsár aga igen nagy pompával
indultak meg. E' csak komédia, mert ők már régen járnak a békesség után. Nem
is egyebért megyen Sophia felé, hanem hogy közelebb legyen a helyhez, ahol a
békesség tractájára gyülekeznek a követek. Ilyen formán, édes néném, ellene ne
mondjunk, de bízvást hátat fordítsunk Erdélynek, annak a kedves
Tündérországnak, és imádjuk az Istennek rajtunk való csudálatos rendelésit,
nemcsak a mostanit, de még a jövendőt is.
Mert ugyan gondolja el kéd,
a császár nagy ígéretekkel tele való szép levéllel küld egy kapicsi basát az
urunk után Franciaországban; Pápai János uramot is elküldötte a porta a kapicsi
basával. A' bizonyos, hogy olyan reménység alatt jöttünk ide, hogy hadakozás
által menjünk bé hazánkban. De nem a' volt az irántunk való rendelés; az el
volt végezve, hogy mi ide békességre jöjjünk, és ebben az országban töltsük el
a bujdosást. De ha az Isten a hadakozásról való reménségünket meggátolta,
imádjuk másfelől az ő hozzánk való jóságát. Mert amicsoda nagy
szövetségben vagyon most a francia a császárral, az igaz, hogy Franciaországban
maradása nem lehetett volna, és ha ide nem hítták volna is, csak kételen lett
volna Franciaországból kimenni az urunknak. Aminthogy mihent ideérkezett,
Orleáns herceg, a francia régens, az urunkkal semmi correspondentiát nem
tartott, és leveleire választ nem adott a császárral való colligatiojára való
nézve. Mit csináltunk volna tehát, hogyha az Isten nem akarván ide való
jövetelünket, a török utánunk nem küldött volna oly nagy tisztességgel? Talám
hívatlan is ide kelletett volna jőnünk, és nem fogadtak volna olyan nagy
becsülettel. Itt pedig az urunk nagy becsületben vagyon. Pénzt elegendőt
adnak, és annyit, hogy Franciaországban hat esztendeig sem adtak annyit, mint
itt esztendőre adnak. Látja kéd, mely jó az Isten. Ha egyik kezivel
eltakarja előttünk Erdélyt, a másikával táplál. Édes néném, hát
kétségbenessünk-é? Nem, hanem bízzunk, és mindaddig reméljük, hogy meglátjuk
azt a Tündérországot, valamég élünk. Ha meghalunk, azután lássa meg,
akitől lehet. De a' lehet, hogy az egészségire vigyázzon kéd; az is lehet,
hogy szeret kéd, de azt nem lehet elhinni, mint szeretem kédet.
|