17
Bujukdere, 25. augusti 1718.

Hálá Istennek, ideérkezénk tegnap, Drinápolyból 16. indulánk ki. Semmi olyan állapot nem történt az úton, amelyet szükség volna megírni. Hanem azt megírom, hogy az úton eleget nevettem a velünk lévő franciákon; mert vannak olyanok közöttök, akik soha lovon nem ültenek. Az olyanok miképpen ültek a lovon, és mint várták a szállóhelyt elérni, az egész mulatságom volt. A pentelésia hadnak hallotta kéd hírit; itt egy sereg volt olyan közöttünk. Elég a', hogy tegnap ideérkezvén, azt gondoltuk, hogy mind palotákban szállítnak bennünket. De itt a városban egy ép házat sem találtunk. Azért az urunk kénszerítteték a város mellett lévő kis mezőn sátorok alatt maradni, mindaddig, valamég más rendelést tesznek és jobb helyre szállítanak. Azt nem volna szükséges megírni, hogy csak három órányira vagyok kédtől, mivel azt elgondolhatom, hogy ezt a szép kanálist már kéd feljárta. Azt sem volna szükséges megírni, hogy a kanális parton vagyunk a Fekete-tengernek a torkától egy ágyúlövésnire. De mindezeket örömömben azért írom, hogy oly közél vagyunk egymáshoz; egy kis háromlapátos hajóra felülök, ebédre abban a nagy császári városban mehetek. Már itt mindaddig sátorok alatt leszünk, még jobb helyre szállítanak. A' való, szép kis réten vagyunk, de mellettünk holmi régi elromlott épületek vannak, ahol annyi a skorpió, mint a bolha. Az olyan vendéget éppen nem szeretném az ágyamban. Most pedig éppen nem szeretnék meghalni, hát hogy ölelném meg, édes néném, kédet. A holt ember pedig olyan ízetlen, kedvetlen, hogy még a feleségit sem öleli meg. Én pedig elig várom, hogy kédet láthassam, de a' még meg nem lehet három vagy négy holnapig, vagyis inkább három vagy négy napig. Héj, micsoda szomorúság volna a' nékem, ha jó egészségben nem találnám kédet! Hetfün pedig ebédre elvárjon kéd, káposzta is legyen.