21
Jénikő, 16. decembris 1718.
Mi lelt bennünket, édes
néném, és mitől vagyon a', hogy már egy holnaptól fogvást nem írtunk
egymásnak? Lehet-é, hogy ilyen közel lévén egymáshoz, mégsem írunk? Talám ugyan
az az oka, hogy közel vagyunk, és egymást gyakran látjuk. Jaj! miért mondám,
hogy gyakran? Megbocsáss, édes nénécském, gyakorta-é négyszer látni kédet egy
holnap alatt? Ha négyszer látnám is kédet napjában, nem kellene megcsömörleni a
szemnek. A kéd könnyű, kurta és rövid levelét vettem. Mentől ritkábban
ír az ember, annál hosszabb levelet kellene írni. Kéd ellenkezőt
cselekszik. A' pedig nekem halálom, mikor rövid a kéd levele. Mikor tudom, hogy
az egészség jó, akkor nem kíméllem kédet, és a hosszú levelet megvárom,
valamint az úrdolgát. No már nem haragszom, hanem a rövid levelet is kedvesen
vettem, amelyben látom, hogy tegnap érkezett oda Bercsényi úr minden
pereputyástól. Annak igen örülök, mert tudom, hogy annál az úri asszonynál
elmulatja kéd magát, és nem lesz kéd egyedül magyar asszony Pérában. A
Bercsényi úr embereit mind jól üsmerem, de az asszonyokot, leányokot nem
üsmerem. De ahhoz nem sok idő kívántatik. Tudom, az urunkhoz eljő az
úr, azután magam is látogatásokra bémegyek; a szállás pedig csak mindenkor
kédnél leszen. Magam szégyenlem, micsoda rövid levelet küldök, de ha rövid is,
el kell neki menni, egy pirongatás elfér a vállamra. Édes néném, az egészség!
De tudja kéd, meddig szeretem kédet? Valamég dohányozhatom.
|