22
Jénikő, 28. decembris 1718.
Aztot még előre
általláttam, hogy Bercsényiné asszonyom meg fog kédnek tetszeni. Elmondhatni
valósággal, hogy méltóságos asszony. Mert sokan viselik az asszony nevet, de
nem mindenik viseli érdemesen azt a nevet, és az olyanokot csak
asszonyocskáknak kellene híni, vagy asszonyállatnak. (Ne szóljunk az asszonyok
ellen!) Elég a', hogy azzal az úri asszonnyal inkább eltöltheti kéd az
időt, mintsem a görög kérácákkal. Az asszony maga mulatságot nem indít,
mert tél felé meg kezd sárgulni a fának is a levele, de a vigasságról beszélni
igen szereti, főképpen a tavaszi idejében való dolgokról. Azt írja kéd,
hogy az asszony orcáján olyan idős korában is megtetszik, hogy ifiú
korában szép volt, és hogy most a szép télhez hasonlíthatni. De azt ki ne
nevetné, hogy azt szeretné kéd megtudni, hogy miért annak az úri asszonynak az
orra fekete és orcája fejér? Ezt a mesét mindjárt megfejtem kédnek. Az attól
vagyon, hogy már házos lévén meghimlődzött. Azt tudja kéd, hogy az úri
asszonyokot másképpen gyógyítják, mintsem a közönségeseket. Nyernek is rajta
sokszor, mint Birtók a csíkban. Mihent megbetegedett, egy sereg doktorokot
gyűjtöttek essze, ki egyet, ki mást jovallott, hogy a himlő meg ne
lássék, és a szépség megmaradjon. Egyik a többi között azt jovallotta, hogy meg
kell aranyozni az orcáját. Ennek a voksát bévették, és levélarannyal
bétapasztották, és eleven képet csináltak belőlle. E' meglévén, egy ideig
annak úgy kelletett maradni, de azután csak le kelletett venni az aranyat, mert
aranyas orcával, elítélheti kéd, hogy nem lehetett járni; és a piros orca csak
inkább tetszik, mintsem az aranyas. De már a' volt a mesterség, hogy vegyék le.
A sokféle víz le nem mosta, hanem tőheggyel kelletett lassanként
lefeszegetni az aranyat. Az orcájáról mégis mind leásták, de az orrára inkább
odaszáradott volt, azért nehezebb is volt a munka. Végtire onnét is
lefeszegették, de feketén maradott. Azért nem jovallom senkinek, hogy
megaranyaztassa az orcáját. Immár tudja kéd, hogy miért fekete annak az úri
asszonynak az orra, de azt nem tudja kéd, hogy holnap a vezér szembe akar lenni
a fejdelemmel, csak magánoson.
Ez a vezér még eddig jó
barátsággal volt mihozzánk, és a bujdosó urak éppen nem panaszolkodhatnak
ellene. Megválik, mint végzi, mert itt a változás könnyen megesik, és az
ajándék a vezérekkel hátat fordíttat. Mi pedig nem vagyunk abban az állapotban,
hogy adhassunk, sőt még mi is tőllök várunk. Aki pedig hatalmasabb,
az erősebb, és az kötheti meg pénzzel a török urakot. Ezek pedig úgy
tekintenek bennünket, mint olyanokot, akik mindenkoron készen vannak a kérésre,
de az adást nec nomainetur in vobis. Itt mi elegen vagyunk, elég tahint ád a
porta, eleget eszünk, de azzal ruhásabbak nem vagyunk, sem én, se más. A mi
urunknak pedig természete a', hogy kéretlen nem ád. Annyi
esztendőktől fogvást, hogy szolgálom, soha semmit nem kértem, édes
néném, már el nem kezdem. Egy erdélyi nemesemberhez a' nem illik, aki jobban
szereti szükségben lenni, mintsem kérni. Az én hivatalom a', hogy szolgáljam
híven, és hagyjam az Istenre a többit. Egy erdélyi nemesember felől nem
lehet nagyobb gyalázatot mondani, mint azt, hogy az adomért szolgál. Tudja-é
kéd, hogy most csakhamar egy leányból asszonyt csinálnak? Nem tudom, mikor
leszen az a szerencsés nap, de azt tudom, hogy igen akarnám, ha az én
lakadalmom olyan közél volna, mint azé a piros leányé. Én szeretem kédet, de
úgy, ha az egészségire vigyáz.
|