23
Jénikő, 2. januarii 1719.
Tudom, abban nem kételkedik
kéd, ha papirosra nem tenném is, hogy sok újesztendő-napokot kívánok
kednek. A hosszas és egy hétig tanult kívánatokot hagyjuk az idegenekre és a
predikátorokra. Azért se drágábbat, se jobbat nem kívánhatok, mint azt, hogy az
Isten adja szent kegyelmit kedre, és jó egészséget. Mi haszna vagyon annak a
hosszas köszönetnek, amely még nem is illik a keresztényekhez. Jákob sem adott
több áldást a tizenkét fiára, mint mostanában szoktak adni csak egy emberre,
úgy annyira, hogy ha mindazok az áldások bételjesednének, se gabonás házat, se
pincét elegendőt nem lehetne csináltatni; hát azután a sok marhának
bővségit, a sok zsíros földet. Ezt pedig olyan szókkal mondják ki, hogy az
embernek úgy tetszik, mintha minden szántóföldje bé volna szalonnával terítve. De
még e' nem elég, mert a gyermekekre való áldás eltart egy óráig, és egy anya
sincsen, aki a kívánság szerént a fiainak fiait, meg azoknak fiait meg ne
lássa, a gyermekeknek pedig mindenikének addig kellene élni, mint
Matuzsálemnek. Édes néném, e' mind nem keresztényi kívánságok. Az
ótestamentumban jó volt, mert akkor az áldást egy izraélita a földének
kövérségiben tartotta, az Isten is nékik csak földi áldásokot ígér. De a
keresztényi áldás mind lelki dolgokból áll, és egy kereszténynek nem a kövér
földet kell suhajtani, hanem a kegyelemmel való teljes szívet, hogy ne a
földje, hanem a szíve teremtsen bőv gyümölcsöt. Én azt jól tudom, hogy az
ilyen szokást el nem hagyatom; akinek tetszik, elhagyja, akinek nem tetszik,
kövesse, azon nem törődöm. Mi pedig, édes néném, ne kövessük az olyan
iskolabéli szokásokot, hanem a keresztényi szokást, mely megegyezik az udvari
szokással. Az udvarnál pedig még a köszvény is szokást csinál. A mi fejdelmünk
csak tegnap is lovon járt, gyalog járt, ma pedig csak ülni kell. Azt nem igazán
mondják, hogy gazdagot keres a köszvény, mert úgy a mi urunkra reá sem nézett
volna. Mi pedig ilyenformán attól sohase tartsunk, hanem csak attól tartsunk,
hogy ha valaha nem szeretnők egymást. Annak pedig meg lehetne-é valaha
történni? De édes néném, ha minden levelemben nem írom is, hogy szeretem kédet,
már azt kédnek tudva kell tartani. Esztendőben tizenkétszer ha megújítjuk
egymás között az ígeretet, elég. Mert minden levélben azt írni, szeretem kédet,
szeretem kédet, a' sok volna, és végtire úgy hozzászoknánk, hogy azt sem
tudnók, mit írunk. Ami ritkább, a' kedvesebb. De nem mindenben, mert ha
gyakrabban írna kéd, a' kedvesebb volna. Reménlem, hogy ebben az
esztendőben nem leszünk olyan restek, amelyet kívánom, hogy az Isten
kegyelmiben töltse el kéd velem együtt, másokkal is. Ha hideg nem volna, többet
írnék, de az én házam a tenger felett vagyon, és onnét semmi meleg nem jő
fel. Az egészségre vigyázzunk!
|