25
Jénikő, 16. aprilis 1719.
Irtóztató dolog, mely régen
nem írtunk, édes néném, egymásnak. Annak pedig mi az oka? Nem más, hanem hogy
csaknem minden harmadnapban látjuk egymást. Kédet látni, s kednek írni nagy
különbség. Ha mindenkor olyan gyakran mehetnék kédhez, mint már egy darab
időtől fogvást, az igaz, nem volnék méltó a szánásra. De nem lesz
mindenkor papsajtja. Már egy hete, hogy egymással nem nevettünk, és ez az
idő hosszabbnak tetszik nekem, mint egy nyúl farka. De mit tehetsz annak?
(mondják a tótok). Egy részről nem bánom, mert nem alkalmatlankodom
kédnek, noha kédnél mind jobb ágyam vagyon, mind többet eszem, mind többet
nevetek, mint itt. De hogy a vendéget meg ne unják, keveset maradjon egy helyt.
De még nagyobb okát is mondom, a' hogy az idő rossz, és olyankor járni a
tengeren nem egészséges, mert ha az a kis hajó hirtelen el találna fordulni, jó
étszakát az egészségnek és mindennek. Én pedig olyan bátor vagyok a tengeren,
hogy ha egy kevessé a hajó egy oldalára fordul, már azt gondolom, hogy a
halaknál leszek vacsorán. Erre azt fogja kéd felelni, hogy eleget jártam
tengeren. Én pedig azt felelem a kéd feleletire, hogy azzal dicsérhetem
magamot, hogy mindenkor olyan félénk voltam, és hogy nem tartok nyomorúságosabb
dolgot, mint a néma halak országában lakni. Tegnap mi a császári mulatságon
voltunk. Lehetetlen azt kédnek le nem írni, mint ment végben. De mi is csak úgy
mulattuk magunkot, mint a kocsis, aki napestig ügetvén a lovon, estve azzal
kérkedik, hogy mint megszánkáztunk.
Ma igen jó reggel a vezér
egy csauz basát külde a fejdelemhez, kit is kéreté, hogy lenne jelen a
mulatságon, amelyet fog adni a császárnak. A fejdelem lóra ülvén, a csauz a
Constancinápoly mellett lévő rétnek a végin egy nagy dombon megálítta
minket, ahonnét kelleték nézni a mulatságot. A réten pedig sokszámu nagy
sátorok valának verve, mind a császár számára, mind a több urak számára. A
mulatság pedig abból állott, hogy lovakot futtattak, flintából és apró
ágyúcskákból célt lőttek, a császár előtt a birkozók birkoztanak. De
mégis mindezek nem valának császári mulatságok, hanem a vége jobb volt a
kezdetinél, mert a vezér ebédet adván a császárnak és az egész udvarának, meg
is kell ajándékozni mind a császárt, mind az udvarát. A többinek nem tudom mit
ád, de a császárnak három vagy négy válogatott virágban lévő leányt adott,
azoknak igen szépeknek kelletett lenni és mindeniket gazdagon felékesíteni. Azután
köves portékákot, lóra való drága szerszámokot, szép paripákot adott. (Édes
néném, mely derék állapot a császárság!) Ennek pedig minden esztendőben
meg kell lenni azon a napon. Mi pedig mindezeknek végit nem vártuk, mert
reggeltől fogva estig egy helyben lóháton ülni étlen, és a többit csak
messzünnen nézni, nem derék mulatság. Azért is csak a fejdelem fél óráig ott
lévén, és semmi mulatságra valót nem látván, ebédre hazamentünk. De még azt
kelleték azután izenni a vezérnek, hogy igen mulattuk magunkot, és hogy
császári mulatság volt. Pedig elig vártuk, hogy eljöjjünk onnét. Édes néném,
mely sokszor kell olyat mondani az embernek, amelyet maga sem hiszen. Azt elhigyje
kéd, hogy a vezérnek minden ajándékáért sem adnám kédet, meg a leányokot is
odateszem, de úgy, ha szeret kéd, és ha vigyáz az egészségire.
|