29
Jénikő, 9. augusti 1719.

Hiszem szégyenlem én azt, édes néném, hogy nekem kell a császári városban történt dolgokot megírnom. Hacsak örökké otthon nem ülnénk, több híreket is tudnánk.A' való, hogy ritka dolog, de amikor kéd híreket ír, azokot el lehet hinni. De az hogy lehet, hogy ott helyben lévén, mégis tőllem tudakozza kéd, hogy mikor leszen audenciája a császár követének, aki nem régen érkezett. Végtire talám azt is tőllem fogja kéd megtudakozni, hogy mikor esik ott az eső? Ha szinte megnevetnek is érette, de engedelmeskedem, és megírhatom, hogy már megvolt; de talám azt sem tudja kéd, hogy mi formában volt. Azt is megírom. Aztot úgy tudja kéd, mint a miatyánkot, hogy rendszerént, amikor a császár audenciát ád valamely követnek, elsőben ebédet adnak néki, és azután viszi bé a vezér a császárhoz. De a' most nem lehetett, mert a törököknek ramazánjok vagyon, eztet tudja kéd. Azt is tudja kéd, hogy a ramazán nálok olyan, mint nálunk a nagybőjt, és egy holnapig tart. Az is tudva vagyon kédnél, hogy ők akkoron naplementig se nem esznek, se nem isznak csak egy csepp vízet is, még csak nem is dohányoznak, ami legnehezebb nekik. De sőt még nappal bizonyos olyan édesség vagyon, amelyet meg nem szabad kóstolni, ha a péterkéit elvetné is. Gondolja el kéd, mi lehet az az édesség! De étszaka szabadság. Ramazánja lévén tehát most a törököknek, ma két órakor reggel a követ a portára menvén, ott megvendégelték, és öt órakor a császár audenciájára vitték. Mindezekből megláthatja kéd, hogy az audencia ma volt. Már tudja kéd, nemcsak tőllem, de talám tíz embertől. Már azt várom, hogy holnap azt fogja kéd tőllem kérdeni, ha kéd ehetnék-é, vagy alhatnék. Én pedig tudom, hogy alhatnám, mord kedvű is vagyok. De mégis egy kevessé szeretem kédet, jó étszakát is kívánok kédnek.