34
Jénikő, 25. martii 1720.
Ma reggel a fejdelmünk a
Pompeus oszlopát volt megnézni, amely oszlop a Fekete-tengernek a torkába, egy
nagy kőszikla tetején vagyon. Ez a kőszikla egy kis szigetet csinál.
A kaikból kiszállván, egy darabig felmentünk a kősziklán, de éppen az
oszlopig nem mentünk, mert igen meredeken vagyon, és egyik kőszikláról a
másikára kelletett volna ugrándozni; a káposztásfazék pedig nem ugrándozhatik
oly könnyen, mint a vadkecske. Nem lehetett megtudnunk, hogy micsoda magosságú
volt azelőtt az oszlop, mivel el vagyon törve két vagy három darabba. Amely
darab még fent áll, nem lehet magosabb harmadfél singnél; nincsen mit nézni
rajta, hanem csak a régiségiért kell becsülleni, ha igaz, hogy Pompeus tétette
oda. Mert aztot csak mondják, és minden a Pompeus oszlopának híja, de arról
semmit nem találni írásban. A' bizonyos, hogy az a híres római ember ezen a
földön eleget járt, de a' nem bizonyos, hogy ő tétette volna oda az
oszlopot. Lehet, hogy valamely görög császár munkája, vagy még a császárok előtt
tették oda. Ha Pompeus tette is, nekem ahhoz mi közöm? Inkább elhiszem, hogy
ő tette oda, csak hozzája ne küldjön megtudakozni. De azt tudom, hogy
Pompeus meg nem fizeti nekem a keszkenőmet, amelyet ott a kősziklák
között elvesztettem.
Már most tudom, hová
küldenek bennünket. Azt mondják, a város rendes, nem messze vagyon ide, a neve
Rodostó, de ennél többet nem tudok. Hanem azt tudom, hogy már elküldöttenek
oda, kik szállásokot foglaljanak az egész bujdosó magyarok számára, és hogy a
jövő holnapnak a közepe felé innét elillantunk. Azért azon legyünk, hogy
azt a kis időt hejában el ne töltsük, hanem gyakran meglássuk egymást, és
eleget nevessünk. Attól ne féljen kéd, hogy addig gyakorta meg ne látogassam
kédet, se attól ne tartson kéd, hogy a nagy készület miatt oda nem mehetnék,
mert annyi portékám vagyon, hogy fél óra alatt mindenemet elrakhatom. Mi szép
dolog, mikor az embernek minden gazdagsága csak egy ágy, egy kis láda és egy
asztal! Látja kéd, mindezek nem adnak nagy gondot. Mikor pedig sokja vagyon, a
gond is nagyobb. Mit tehetünk rólla, hogy többem nincsen. Tizen is vannak itt
olyanok, akiknek félannyi idő sem kell a készületre. Édes néném, akik
bujdosó fejdelmet szolgálnak, hogy lehetne azoknak valamijek. A' való, hogy
kivált minékünk a ketten hárman, kik mindenkor véle bujdosunk, többünk lehetne,
de azt elhallgatom, miért nincsen. Az erdélyi vér nem az adomért szolgál, hanem
a becsületért, ha egy kis háláadatlansággal fizetnek is, azt nem tekinti. A
minapi levelében az ilyen dologra való nézve pöké ki kéd ezeket a deák szókot:
experto crede Roberto; a' való, hogy már én is elmondhatom másoknak. De vessük
végit az ilyen gondolatoknak, és örüljünk még előre annak, hogy holnapután
együtt eszünk ebédet és vacsorát, és hagyjuk a törődést annak, aki azt
szereti, ugyé édes néném. Ezzel maradok kéd köteles, láncos, madzagos, spárgás
és zsinoros szolgája.
|