38
Rodostó, 23. augusti 1720.

Hogy a kéd kisujja meggyógyuljon, azt igen szükséges kédnek megtudni, hogy mi négy napig elhadtuk volt Rodostót, és négy mélyföldnire voltunk savanyúvizet innya. De azt elsőben meg kell kédnek írni, hogy mivégre ittuk a savanyúvizet. Ide nem messze egy tócsás hely vagyon, amelynek szélyessége és hosszasága lehet tizenöt ölni. Ebben az időben, akiknek valami nyavalyájok vagyon, abban a sárban megferednek; negyven, ötven mélyföldniről ide eljőnek az emberek szekereken feleségestől, gyermekestől. Húsz vagy harminc szekeret meg lehet látni a sár körül, és abban a sok asszony, férfi, gyermek úgy hevernek, nem különben, valamint a sertések. Mikor a sárból kimennek, ítélje el kéd, micsodások, mert nem egyéb, hanem kemény fekete sár, amelyben erővel kell lemenni. A lakosok, nem tudom, honnét vették, de azt tartják, hogy igen hasznos. Én ugyan nem láttam, hogy valakinek használt volna. Magam is bémentem abban az ocsmány sárban a többivel, nem a szükségért, hanem azért, hogy megmondhassam, hogy sárban hevertem. Nyárban pedig a bialoknak igen kedves mulató helyek az a sár. De a görög papok, azért hogy egynehány polturát nyerhessenek, azt mondják, hogy elsőben meg kell azt szentelni, mert másként nem használna. De a' még nem elég, mert ebből az utálatos sárból kikelvén, a tradició szerént és a Hypocrates parancsolatjából a savanyúvízre kell menni, abból harmadnapig kell innya amennyit lehet, hogyha azt akarja valaki, hogy úgy megtisztuljon, mint kristály.

Mi is tehát a föld népinek régi bévett szokását akarván követni, odamentünk, és ott találtunk legalább kétszáz férfit, asszonyt és gyermekeket. De minthogy a görög papok semmi alkalmatosságot sem mulatnak el, ahol egynehány polturát nyerhetnek, azért ezt a vizet is meg kelletik szentelni, mert anélkül nem volna hasznos. A víz kősziklákból foly ki, de mégis nem tiszta, és a sok nép aztot felzavarván, sáros vizet iszik. Mink is másnap, hogy odaérkeztünk, elkezdettük az italt, és egy nagy üst tele volt vízzel a tűzön, mert melegen kell innya, és sokan voltunk, akik ittuk. De micsoda savanyúvíz, édes néném, éppen a sárhoz illik, mert ha egyik utálatos, a másika fertelmes. Mi azt gondoltuk elsőben, hogy olyan savanyúvíz, mint nálunk vagyon, de amikor megkóstoltuk, lehetetlen volt egy cseppet elnyelni, mert csak tiszta sós víz, az is rossz ízű. Mindazonáltal lassanként, egymásra való nézve, mindenikünk megivutt harmadnapig tizenkét ejtelnit belőlle, némelyik többet, mert aki legtöbbet iszik, aztot legtöbbet is purgálja. A vizet ebédig kell innya, és addig szüntelen kell járni vagy futni, hogy jobban használjon. Forgács úr, minthogy egyiket sem vihette végben, azért lóra ült, és ügettette a lovát, és így rázatta magát, és mikor érzette, hogy a víz munkálodni akar, akkor leszállott a lóról. Elhiheti kéd, hogy eleget nevettünk rajta. Azt már nem tudom, mint fog nékünk használni ez a szentelt savanyúvíz, ha nem használ sem törődöm rajta, mert jó egészségem vagyon. Azt tudom, hogy két betegnek nem használt, az egyike rosszabbul vagyon utána, a másika halálán vagyon. Vagyon-é olyan orvosság, aki mindenféle betegséget meggyógyítson? De olyan vagyon, aki ártson. Halál ellen nincs fű kertben. A mi urunk pedig csak a vadászattal töltötte az időt, és azt nevette, hogy mi mind vendégeskedünk. Édes néném, Istentől jó egészséget kívánván kédnek, maradok kédnek legkisebbik szombati szolgája.