41
Rodostó, 9. septembris 1721.

Szép dolog a háláadatlanság, már egynehány levelemre nem vehetek választ, mégis kéd panaszolkodik, a' rendes dolog. Énnekem kellene kigyót, békát kiáltanom kédre, mégis kéd ír olyan haragos és tüzes levelet nekem, hogy ugyan szikrádzott, amidőn olvastam. Megharagutt Hérmán, kövér ludat kíván. Ne haragudjunk, édes néném, kéd is felejtse el, én is elfelejtem. De lehetetlen, hogy meg ne írjam, amit gondolok, ha szinte újontában fellobbasztom is azt az édes haragot, mert egész gyönyörűség nékem a kéd haragos levelit olvasnom. És olyan formában tud kéd panaszolkodni és pirongatni engemet, hogy még annál inkább kellene kédet szeretni, ha lehetne. Édes néném, azt már régen tudja kéd, hogy Bercsényi úrfi innet elrepült hajón még juliusban. Viszen magával mintegy háromszáz katonát, annak a fele magyar, de a más fele Isten tudja hányféle nemzet; talám magok sem tudnák megmondani. Elég a', hogy már néki régyimentje vagyon, akinek pedig ott regyimentje vagyon, a' már az előmenelteknek az első grádicsára lépett, főképpen az idegenek közül.

A kis Esterházi is elment, akinek is az atyja már egynehány holnapja, hogy itt vagyon; én azt mondom, feleségestől, mások azt mondják, hogy nem feleségestől. A mi papjaink azt mondják, hogy az Esterházi úrnak úgy vagyon a házassága, valamint a samaritána asszonynak, akinek azt mondá a Krisztus: hídd ide az uradot. Az asszony megvallá, hogy nem volna ura, mert akivel akkor lakott, nem vala valóságos ura. Azért a papok is azt mondják, hogy Eszterházi úrnak nem valóságos felesége az, akivel lakik. Csak egy-két szóval megmondom kédnek, hogy miben vagyon a dolog. Eszterházi úr ebben az országban jövén a több urakkal Lengyelországból, a felesége mellett volt egy lengyel leány, akit egy tót nemesember szolgájának férhez adta. A felesége meghalván, és a lengyel asszonyra igen vágyván, erővel-é vagy jó kedviből, nem tudom, de az urától elválasztatta, és azután papok előtt megesküdvén véle, magának elvette, és azolta, mint házasok, úgy élnek. A mi papjaink mind az elválasztást, mind az elvételt az egyházi törvénnyel ellenkezőnek tartják. Azt a papok lássák, ők ahhoz többet tudnak nálamnál. Én azt nem vizsgálom, jó-é, nem jó-é a házasságok, elég a', hogy az időt eltöltöm nálok, ők lássák a többit. Az asszony elegendő szép, igen szép termetű, ifiú, és a mulatságot szereti; nekünk ilyen kell az unadalmas Rodostóra. A lengyel táncot eljártam már egynehányszor véle, magyarul is tud keveset. Azt elmondhatni felőlle, hogy emberségtudó asszony, és el nem unom magamot, amikor véle vagyok.

Azt tudja meg kéd, hogy Forgács úr elhagya bennünket: nem tudom, ha az idevaló lakást unta-é meg, vagy Bercsényi úrral nem lakhatott egy városban. Lehet, hogy mindenik okozta az elmenetelét. Lengyelországban akar lakni. Nekem úgy tetszik, hogy illendőbb lett volna a többivel itt szenvedni, mivel semmi rövidsége nem volt. De ki-ki a maga kádjáról dézmál. Az elmúlt holnapban mi ismét a savanyúvíznél voltunk; úgy látom, hogy mindenkor elmegyünk oda annak idejében, én ugyan nem bánom, mert mégis telik az idő. Ugyan időtöltésért is ment volt a fejdelem egy török úrhoz, aki kérte vala a fejdelmet, hogy menne hozzája, mivel ott igen szép vadászóhelyek vannak, a jószága öt mérföld ide. De csak két nap maradhattunk ott, addig is a sátorok alól ki nem búhatott az ember a sok eső miatt. Sohasem láttam volt bialokkal halászni, csak ott. A ház mellett egy tó lévén, abban vagy húszig való bialokot hajtottak, és azokkal egészen felkevertették a tót, és a sárból a kezekkel vonták ki az emberek a sok halat, nem lehetett úszni a szegény halnak a sáros vízben, török halászat. Én valami itt történik, mindenekről számot adok kédnek, csak ne haragudjék kéd, és csak az egészségre vigyázzon. Többet is írnék, de ebédre dobolnak, és a hajós megindul ebéd után. Azért maradok és leszek a kéd legkedvesebb és drágább atyjafia.