45
Bujukálli, 12. augusti 1722.

Ne csudálja kéd, ha az elmúlt holnapban nem írtam, mert olyan szomorú állapotban vagyunk, hogy azt sem tudom, ha tudok-é írni. Az elmúlt holnapban, aki confectumokot csinált, és aki kávét szokott főzni a fejdelemnek, reggel megfőzvén a kávét, ebéd után megbetegedett, és harmadnap múlva a pestisben megholt. Hozzám pedig harminc lépésnire volt szállva. Ezenkívül a konyhamesterünknek két fia csakhamar utána menének. Ítélje el kéd ezekből, hogy micsoda szomorú napokot töltünk itten. A félelem sokkal nehezebb talám még annál a nyavalyánál is, mivel az ember nem tudhatja a szempillantást, amelyben abban eshetik. Estve egészségesen fekszik le, reggel betegen találja magát. Istennek hálá, egészségem jó vagyon, de minthogy csak a pestisről vagyon itt a beszéd, a' már úgy felzavarta az elménket, hogy én mindenkor csak azt képzelem magamban, hogy beteg vagyok. És az ilyen képzelés félelmet okozván az elmében, szüntelen való unadalomban és nyughatatlanságban vagyon az ember. Hányszor feküdtem már úgy le, hogy nem gondoltam viradtát érni! Nem azért, hogy valósággal érzettem volna valamely változást az egészségben, hanem azért, hogy az elmének nyughatatlansága okozta bennem az olyan gondolatokot. Azt ne gondolja kéd, hogy csak én vagyok így, mivel mindnyájan ilyen állapotban vagyunk, és ilyen állapotban lévén, elítélheti kéd, micsoda vigassággal töltjük az időt. Nem is lehet fél órát a sátoromban tölteni, hanem a mezőn való sok járással töltöm az időt, hogy mégis valamivel mulassam magamot. A nevetés pedig olyan ritka nálunk, hogy ha még így leszünk sokáig, a természet azt is elfelejteti velünk, és csudálni fogjuk, ha másokat látunk nevetni. Hátha még olyan városban mennénk, ahol mindenkor nevettek. Aminthogy azt olvastam egy régi városról, hogy a lakosoknak mindenkor nevetni kelletett, semmit nem mondhattak nevetés nélkül. Ha a tanácsban valamely országos dologról végeztek is a tanácsurak, de ki-ki nevetéssel mondotta ki a voksát. Egyszóval, sohasem beszélhettek olyan nagy dologról, hogy nevetés nélkül beszélhettek volna. Az apjok, anyjok, feleségek és gyermekek halálát egymásnak nevetéssel adták tudtára. A' való, hogy nem szeretném az olyan városban való lakást, de legalább innét egy olyan városban kellene mennünk, hacsak egy holnapig is. De azt gondolom, hogy talám még ott sem nevettethetnének meg minket, mert csak a mosolygás is nehéz nekünk.

És amicsoda processiót láttunk itt aminapiban, bizony nem lehetett látni könnyhullatás nélkül. Aztot pedig ezen szomorú halál okozta. Eszterházi úr idejárván misére mind innepekben, legutólszor Úr színeváltozása napján itt misét hallgatván és ebédet évén, estvefelé lóra ült, és visszáment, ahol a feleségivel volt szállva egy réten. Itt ebéd után nagy főfájást érzett, de mi nem is gondoltuk, hogy még a' veszedelmes legyen; a' pedig már a pestisnek jele volt, és harmadnap múlva csak halljuk, hogy pestisben megholt. Azt a hírt a felesége hozta meg nekünk, aki is mihent halva látta az urát, nem tudván, mitévő légyen, abban az elbódult állapotjában kapja magát egy szolgával és egy kis leánnyal, odahagyja az ura testit és mindenit, gyalog két mélyföldnire jő hozzánk. Amidőn megláttuk ezt a keserves processiót, nem lehetett nem könyvezni szomorú voltán annak a szegény asszonynak. A fejdelem visszáküldötte az asszonyt, és tett rendelést az úr temetése felől. Mindezek után hogy lehetne legkisebb jó kedvünk is, de nem hogy jó kedvünk, de tartozunk holtig megemlékezni erről a szomorú állapotunkban való létünkről, aminthogy soha el sem felejtem, és mindenkoron eszemben fog jutni, hogy micsoda napokot töltöttünk itt el.

De minekelőtte elvégezem levelemet, lehetetlen hogy meg ne írjam kédnek az égést, amely bennünket megijesztett volt, ha szinte sátorok alatt lakunk is, mert a minap a cselédek egy vászonból való palotát gyújtottak itt meg. Nem tudom mi formában, a gyertyát melléje tették volt, egy szempillantás alatt egészen meggyúlt. Sibrik lakott benne, és alig szaladhatott ki alólla, a portékáját is kikaphatták, de nem lehetett szebb égést látni, mint a' volt, mert a sátor sokféle színű matériával lévén felcifrázva, a láng is mind annyiféle színt mutatott. Az égés nem tartott fél fertály óráig, de olyan kevés idő alatt elég drága palota égett el, mert egy olyan sátor legalább kétezer tallérban kerül. Édes néném, adjuk a kőházra a pénzünket, és ne a vászonpalotára. Kívánom, hogy az Isten tartsa meg kédet.