46
Rodostó, 11. octobris 1722.

A pestis, Istennek hálá, teljességgel megszünvén a városon, tegnap reggel mi is elhagyók a táborozást, és ide visszájöttünk. Nem is adhatunk elegendő hálákot az Úrnak, hogy ilyen nagy pestisben megtartott bennünket, főképpen annyi sok cseléd között, mint itt vagyon, akik magokot nem tudják úgy oltalmazni, mint az okosabbak. Elhitetheti kéd magával, hogy örömmel jöttünk visszá, és olyan örömmel, mint mikor az ember valamely veszedelemből megszabadul. Csak mi tudhatjuk aztot, hogy micsoda unadalmas napokot töltöttünk ott el, mert azt le nem lehet írni, és menél nagyobb szenvedésben volt a mi elménk, annál nagyobb háláadással tartozunk az Úrnak, aki mireánk oly nagy gondot viselt, és megszabadított az elméjű inségből, amely se nem könnyebb, se nem kisebb. De talám elmondhatni, hogy súlyosabb a testi inségnél, mivel akármely bővségben és jó állapotban legyen a test, de ha az elme nem vidám és nem csendes, a test is ahhoz alkalmaztatja magát. Ettől vagyon, hogy sokakot látunk olyanokot, akiknek külsőképpen jól vagyon állapotjok, de mégis kedvetlenek, mert az elméjeknek vagyon valamely bajok. Ellenben pedig látunk olyanokot, akik ha szűkölködnek is, ha jó renden nincsen is dolgok, de az elméjek helyben lévén, mindenkor vidámok és jókedvűek. Sokkal nagyobb tehát az elme nyughatatlansága a testi fáradtságnál, és hogy egy óráig való bú és törődés sokkal nehezebb az egynapi kapálásnál. Mindezeket csak azzal fejezem bé, hogy mindenkor csak az Isten segítségit kell kérnünk, akár az elménk legyen nyughatatlanságban, akár a testünk ínségben, de őhozzája folyamodjunk, egyedül ő adhat könnyebbséget és csendességet. Itt a pestis igen megdézmálta a városiakot, nem is emlékeznek reá, hogy ebben a városban ilyen nagy pestis lett volna, mint az idén. De Istennek hálá, megszünt, és mi itt vagyunk. Bár gyakrabban vehetném kéd levelit. Isten tartson meg, édes néném, mi még nem nevetünk.