53
Rodostó, 28. junii 1724.

Annak igen örülök, hogy olyan hosszas betegség után az ágyat el kezdi kéd hadni, és az egészség meg akar kéddel békélleni. Édes néném, ha békéllik kéddel, meg nem kell többé haragíttani, hanem kedvit kell keresni, és gyakran meg kell ölelgetni, hogy legalább még vagy harminc esztendeig a kéd szolgálatjában megmaradjon. Éppen nem volt szükség bocsánatot kérni azért, hogy annyi ideig nem írhatott kéd. Mikor valami nem az akaraton múlik el, hanem valamely más alkalmatlan akadályon, akkor könnyű, és tartozunk is megbocsátani. Talám nem volna szükséges megírni, hogy micsoda örömmel olvastam a kéd régtől várt levelét. Köszönöm is most az egyszer, hogy két vagy három levelemre választ nem adott, mert az alkalmatlanságára lett volna. Annak pedig örülök, hogy oly igen fogja kéd pártját az asszonyoknak, mert abból észreveszem, hogy már jobb erőben vagyunk. Nem mondottam én azt, hogy ne legyen jószívű asszony, de ritka, és a férfiak között több jószívű találkozik. Egy neápolisi király a királyné házában menvén, a királyné zsinort csinált. A király kérdette, hogy minek csinálja a zsinort. Arra csinálom ezt a zsinort, felelé a királyné, hogy tégedet megfojtsam véle. Ezt a király tréfának vélte, de másnap a tréfa valóságra fordult, mert ugyan meg is fojtották. Édes néném, az ilyent ne tegyük a jószívű asszonyok köziben, talám inkább tegyük a vadállatok társaságában.

Nemcsak a közönséges renden lévők között találunk jószívűeket, de még a fejdelmek között is, amely ritka. Dom Antonió, egy portugalliai király, látván Ferdinandussal és Izabellával való hosszas és szerencsétlen való hadakozását, kéncsinek és hadának fogyatékját, eltökéllé magában Franciaországban való menetelét, hogy ott a királytól segítséget nyerhessen. 11. Lajos király udvarában érkezvén, királyi módon fogadák, és Lajos szép igéretekkel biztatván fogadá, hogy megsegítené. De alkalmas idő múlva látván, hogy csak a biztatással tartanák, újontában szorgalmaztatni kezdé kérését. Lajos nem akarván se megszomorítani, se valósággal megvigasztalni, azt felelé mindazokra, hogy a burgundiai herceggel való hadakozás volt az oka, hogy annyira halasztotta a segítségadást. Dom Antonió csak az ígérettel maradván, ismét kezdi sürgetni a dolgot. Lajos akkoron világoson kiadván a választ, megvallá, hogy tőlle nem kell semmit várni, és hogy amely segítséget ígért, azt meg nem adhatja. Ez a szomorú válasz kétségben ejtvén a portugalliai királyt, és nagy szégyennek tartván ilyen válasszal országában visszátérni, készebb lett volna inkább akármely veszedelemre adni magát. De minekelőtte kimenjen Franciaországból, két levelet ír: egyet a fiának, aki az országára viselt addig gondot, és meg mást a francia királynak. Amely levelet egy úrnak adja kezében, hogy a királynak adja meg, amidőn az udvartól távul leszen, és azután csak titkon Róma felé veszi útját. A portugalliai király fia a levelet vévén, a nagy urakot esszegyűjté és a levelet elolvastatá előttök, amelyben panaszolkodik Dom Antonió a dolgainak rosszul való folyásán, mondván, hogy minden segítségtől megfosztatván, másnak nem tulajdonítja, hanem bűneinek, amelyekért az Isten reá bocsátotta haragját, és ha visszámenne, az Isten a népére is terjesztené büntetését. Hogy pediglen oka ne legyen nyomorúságoknak, az országát elhagyja, Rómában megyen, és onnét Jeruzsálemben, ahol a klastromban akarja életét eltölteni, és a népére az Isten irgalmasságát kérni. Hanem arra kénszerítti az egész országot, hogy a fiát királyoknak üsmerjék, és nékie megesküdjenek.

Ez a levél az ifiú fejdelmet és az egész tanácsot megkeserítté, de engedelmeskedni akarván a királynak, az ifiú fejdelmet azonnal királyoknak koronázák. Azalatt Lajos király is megolvasván levelét, azon a szíve megesék, és mindjárt Dom Antonió után külde, hogy térítenék visszá útjáról, és megparancsolá, hogy segítséggel vinnék visszá az országában és királyi székiben. Dom Antonió szomorúsággal vévé ezt a hírt, tartván attól, hogy könnyű volt letenni a királyi pálcát, de már sokkal nehezebb lészen aztot felvenni. Mindazonáltal Portugallia felé veszi útját a Lajos kérésére, de nagy szívfájdalommal, előre általlátván, hogy talám a fia ellen lészen szükséges hadakozni, akinek is odaengedte volt koronáját, és aki talám visszá nem fogja engedni könnyen. Ilyen gondolatokban lévén az úton, és Portugalliának első városában érkezvén, micsoda álmélkodással látá, hogy az új király egész udvarával ott várta volna őtet, és aki azonnal lábaihoz borulván, néki visszáajánlotta a koronát, csak arra kérvén, hogy atyai szeretetitől őtet meg ne fossza. Ezt az ifiú királyt csak annak előtte két héttel koronázták vala meg, aki is mihent meghallotta az atyjának visszá való térését, azonnal eleiben mene. Dom Antonió csudálkozván a fia cselekedetin, hogy egy olyan ifiú fejdelem oly könnyen adná visszá a koronát, hozzája való szeretetiből, gondolá, hogy nem lehetne nagyobb háláadással fiához, mintha egészen néki hadná azt a királyi széket, amelyhez oly érdemesnek tette magát. Azonnal az atya és a fiú között kegyes vetekedés támada, amely a jelenvalókot könnyhullatásra ingerlé, mivel a fiú arra kénszerítti vala az atyját, hogy ülne a királyi székiben, az atya pedig arra kéré a fiát, hogy abból le ne szállana, és mindenik helyes és bölcs okokkal igyekszik vala egyik a másikát meggyőzni, amely viaskodás mind a meggyőzőnek, mind a meggyőzetettnek dicsőségekre fordula. Végtire az atya a fia sok kérésére és könnyhullatására meggyőzetvén, a királyi székben visszáüle, és nagy pompával mene bé Lisbonában. A nép nagy örömmel áldván mind az atyát, mind a fiát.

Édes néném, ez a história ha nem tetszik, írjon kéd szebbet, énnekem tetszik, azért írtam meg. Az is tetszik nekem, hogy nem lakom sátor alatt, mert már két naptól fogvást az urunk sátorok alatt lakik, engemet itt hadtanak a ház gondviselésire. Erre, tudom elmondja kéd a verset: bátyám itthon maradjon, mert ő nem udvaros. Ámbár úgy legyen, mert jobban töltöm itt az időt, még jobban tölteném, ha hosszabb leveleket írna kéd, mert még a nyúl farkánál is rövidebbek. Szeret-é kéd, visel-é kéd gondot az egészségre? Én többet nem írhatok, úgy alhatnám.