56
Rodostó, 15. septembris 1724.

Édes néném, ha semmit nem írt volna is kéd az utolsó levelében az egészség felől, de általláthattam, hogy jól foly az erekben a vér, mert a kéd levelén eleget nevettem. Ki ne olvasná jó szívvel a kéd okos és nyájas leveleit, főképpen mikor jó kedvünk van. De csak azért haragszom, hogy némelykor rövidek, holott soha hosszú levelet nem írhatna kéd nekem, és olyan örömmel olvasom, hogy némelykor csak azért írok rövid levelet, hogy hamarébb vehessem a kéd válaszát. Csaknem minden ember ír levelet, de nem minden tud olyat írni, hogy tessék. Vannak olyanok, akik leírják, amit akarnak mondani, de a' csak száraz, sótalan és ízetlen; némelyek pediglen legkisebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik. Megbocsásson a kéd veres orcája, hogy megpiríttom, de kevés asszony és férfiú tud olyan szép leveleket írni, mint kéd, amelyek úgy tetszenek az elmének, valamint a szép és jóízű étek a szájnak. A káposztát akarám mondani, de nem mérém, nehogy azt mondja kéd, hogy a káposztához hasonlíttom a kéd levelit (de meg ne haragudjunk). Ha szinte ahhoz hasonlítanám is, mit vétenék véle. Csak azért is azt mondom, hogy a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a szemnek a kapros és téjfellel béborítatott káposzta, amely távulrul úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről ha leveszik azt a lágy ezüst fedelet, alatta drága fűet lehet találni.

Erre, tudom, azt mondjuk, csak a káposzta neki. Azt ne csudálja kéd, mert egy nagy könyvet akarok írni a káposztáról. Legelsőben is azt teszem fel, hogy azok a híres rómaiak, nem tudom mi okból, az orvos doktorokot a városból kitiltották, és kétszáz esztendeig csak a káposztával gyógyítottak mindenféle betegeket. De elég-é, ha azt mondom, hogy erdélyi címer. Hogyha pedig a könyvem elkészül, azt akarom, hogy a többi híres auctorok közi számláltassam, mert ugyanis, ha az aranyról, ezüstről és egyéb metallumokról, drágafüvekről könyveket írnak, miért ne írhatnék a káposztáról, holott száz font réznél jobb egy tál káposzta éhgyomornak. Minthogy már a gyomros matériában elegyedtem, talám követem még egy darabig. Nem lehet mindenkor beszélleni nagy dolgokról, némelykor a kancelláriákon sem forognak szükségesebb dolgok, mint a konyhákban, azért ma amint észreveszem, csak a konyhán maradok, és onnét írok. Azért is jutott eszemben, hogy régenten Siciliában volt egy görög város, amelyet Sybaris városának nevezték. Ott a lakosok olyan torkosok valának, hogy nagy ajándékokot adtanak az olyan szakácsoknak, akik újabb-újabb ételeket tudtak kigondolni, és olyan nagy kényességben éltenek, hogy a városban nem szenvedték az olyan mesterembereket, akiknek zörgéssel kelletett dolgozni, de sőt még kakasokot nem tartottak, azért hogy fel ne ébresszék álmokból. Lehet-é, édes néném, ennél kényesebb élet? Ha ezek a lakosok a mi barátinkhoz mentenek volna ebédre, mint laktanak volna; a' való, hogy vannak olyan barátok, akik jól tarthatták volna, de meg vannak olyanok, ahol a fogok meg nem zsírosodott volna. De hiszem tudok olyan históriát, hogy egy asszony megett egy milliumot, mégsem zsírosodott meg a foga. A híres Cleopátra egyszer azon vetekedett Antoniussal, hogy melyik adhat közüllök drágább ebédet. Antonius mondotta, hogy ő adhat három vagy négyszázezer forintos ebédet. Cleopátra felelé, hogy a' mind semmi, és másnap egy millium érőt előtte megeszik. Antonius azt lehetetlennek tartván, Cleopátra másnap ebédre híja Antoniust. Az egyik fülbenvalóját leveszi, és ecetben teszi, a gyöngy ott hamar elolvadván, az ételben teszi, és egyszersmind megeszi, és mondja: Antonius, látod-é, hogy én megettem egy millium érőt. Édes néném, dicsérjük-é azért Cleopátra asszonyomot? Csudálom, de nem dicsérem, de ha azt nem cselekedte volna, nem volna mit írnom kédnek. Édes néném, meg ne egye kéd így a gyöngyeit, mert bujdosók vagyunk. Ha az a királyné úgy bujdosott volna, mint kéd, talám ő sem cselekedett volna olyan drága bolondságot. A' való, bolondság, de annak a bolondságnak tizennyolcszáz esztendőtől megmaradott a híre.

Csaknem minden bolondság ezen a világon, hát az ilyen miért volna alábbvaló a többinél. Nagy Sándor nagyobb bolondságot cselekedett, mert a világot akarta bírni; egynehány millium embereket elvesztett, és egy kevés idő múlva ő is csak úgy holt meg, valamint egy koldus. A halál előtt mindenik egyenlő volt. Hát a' nem volt-é bolondság attól a római polgármestertől, akinek a városon kívül egynehány udvarháza lévén, és mindenike külön-különféle módon volt felékesítve, mindenikében különös udvari cselédje, mindenikében gazdag ebédet és vacsorát készítettek mindennap, úgy hogy akármelyikében ment a polgármester, kész udvart és konyhát talált. Hát Vitellius római császár felől mit mond kéd, aki egy pástétomot csináltatott ebédjire, amely csak fácánnyelvvel volt tele, ötven- vagy hatvanezer tallérában került. E' nem volt-é bolondság? Hát Cájus császár, aki lova istállóját úgy felékesítette, valamint a maga házát, és annak udvari tiszteket rendelt, valamint magának, arany tálban, aranyos árpát adtanak enni, és némelykor ebédre hítta, valamint egy királyt hívutt volna ebédre. Az ilyen nem bolondság-é? Ne féljen kéd, nem írok több bolondságot, hanem valóságot, hogy szívesen szeretvén kédet, maradok.