58
Rodostó, 13. decembris 1724.

Azt írod, édes néném, hogy ha gyakrabban írnék, gyakrabban venné levelemet. A' való, s igaz, de mit írjak? Írjam-é azt, hogy haragszom, de ki ne haragudnék, mikor azt írja kéd, hogy már kédből lehetne pap, úgy megtanulta kéd a levelemből az egyházi szokásokot. Lesz még olyan idő, hogy bosszút állok ezért. Micsoda szép idő volna az, amikor az asszonyokot felemelnék a papságra, bezzeg akkor volna jó idő, akkor látnánk új rendtartásokot. Oh! máris örülök annak az időnek, mintha abban volnék. Már előre ellátom, hogy a nagyböjtből igen kicsidet csinálnának, vagy talám kitörölnék a kalendáriumból, és annyi idővel meghosszabbítanák a fársángot, úgy hogy mikor most hat hét a fársáng, akkor tizenhárom lenne, oh boldog idő! A hetedik szentség akkor az első helyre tétetnék, oh szerencsés idő! Az elválasztás akkor könnyű volna, és csak egy dologra vigyáznának, nem úgy mint most, oh kedves idő! Hát mit mondjak a gyónásról, mert nem tudok ítéletet tenni felőlle, ha eltörölnék-é vagy sem. Mindazonáltal, ha jól meggondolom, hogy az asszonyok szeretnek mindent megtudni, azt ítélhetem, hogy talám meghadnák, és hogy a penitencia rövidebb volna, de oh mely hosszú volna a gyóntatás. Mert oly papné keziben akadhatnék, aki mindent meg akarván tudni, száz kérdéseket tenne, aki még a gondolatokot is meg akarná tudni, de meg ellenben könnyű penitenciát adna. Oh! édes néném, mint várom azt az időt! De talám sokáig kell várnom, és addig el is temetnek, azután asszonyomék, ha soha papok nem lesznek sem bánom.

Vajon elhinnék-é azt nálunk, hogy micsoda melegek járnak itt most, de kivált meleg esők és sok mennydörgések. Kéd legalább higgye el, mert nem hazudok, nyárban sem hallunk nagyobb, se több mennydörgéseket, mint most. De a' derék állapot, hogy igen-igen ritkán esik itt le a mennykő. Tudom, hogy sokféle és csudálatos erejét hallotta kéd a mennykőnek, de talám csudálatosabbat nem hallott kéd, mint amelyet én olvastam, mikor eszemben jut, mindenkor nevetnem kell, nevesse kéd is. Rómában egy francia követ, amikor egyszer nagy mennydörgések voltanak, asztalnál lévén a feleségivel, és az ablakok hogy nyitva voltanak, a mennykő általmegyen a házban, ki-ki megijed, de semmi kárt nem tett. Amikor pedig általment a házon, a követné melegséget érzett, találja ki kéd, hol? És minthogy asztalnál volt, nem lehetett a szoknya alá tenni a kezét, de asztal után maga is elfokad nevetve rajta, amidőn észreveszi, hogy a mennykő megperzselte. Gondold el, édes néném, hol kereskedett, és ki ne nevetné eztet?

Most jut eszemben, hogy egy kérdésire meg kell kédnek felelnem: én annak egyéb okát nem tudom, hogy miért eszünk húst pénteken, amidőn azon a napon esik karácson, hanem hogy azt a szokást az ánglusok kezdették, azért hogy az évangyeliumban a' vagyon írva, hogy az ige testté lett, és idővel azt a szokást másutt is bévették. Hát a franciák sok helyeken, karácsontól fogvást Gyertyaszentelő Boldogasszony napig, szombatokon a húst megeszik, azért hogy azon időkben a boldogságos szűz gyermekágyban fekszik. Sok ideje vagyon már annak, édes néném, hogy mi is a bujdosásban fekszünk. Ezt az esztendőt tudjuk, hogy csaknem egészen itt eltöltöttük, de azt nem tudjuk, ha nem töltjük-é itt a másikát is. Mely szép dolog, hogy az ember nem tudja a jövendőt, mert ha tudná, még előre kétségbenesnék, de nem tudván bízik, és reménli, hogy úgy fordul dolga, amint kívánja. Nincsen e világon hosszabb tánc a baráttáncnál, és csak azt kell járnunk mindaddig, amég vonják. Csak az Isten egészséget adjon, úgy legyen, amint neki tetszik, mert szép dolog az egészség. Azért arra vigyázzon kéd, és írjunk gyakrabban.