66
Rodostó, 29. Octobris 1725.

Ma a szegény Bercsényi úr látogatására voltunk, aki is olyan állapotban vagyon, valamint Jób volt, csak éppen abban különbözik, hogy az ágyban fekszik és nem a ganédombon. Mert nincsen olyan rész a testiben, amelyben valami kis épség volna, a lábaiból a víz kifolyván, a rothadás szállott belé. Megesik az embernek a szíve rajta, amikor látjuk, hogy metélik le a rothadt húst a szárairól, és amidőn halljuk jajgatni és ordítani a nagy fájdalomban. Úgy tetszik, mintha a régi martiromokot látnám a kínokban. A' bizonyos, hogy ki sem mondhatom kédnek, hogy micsoda irtózással kell azt látni. Hát még micsoda kínban vagyon az, aki azt szenvedi. De a test fájdalmival a lélek gyógyul. És az irgalmas Isten az ő lábaiban tette a purgátoriumot, meg akarván menteni a másvilágon lévőtől. Azért már nincsen is legkisebb reménség életéhez, hogy is lehetne, amidőn mind belől, mind kívül rothadni kezd. A testamentumát már megcsinálta. És a szegény Zsuzsit ítélje el kéd, hogy micsoda szomorúságban vagyon, de azt el lehet hinni, hogy nem marad nyomorúságra. Minthogy e' szomorú levél, azért most nem is írok többet, mert a szomorú levélnek igen rövidnek kell lenni.

De hogy teljességgel a szomorúságon ne végezzem el, egy kis históriával végzem el, amely valósággal megtörtént. Egy úri embernek ifiú és szép felesége lévén, gyanakodott reája, noha semmi bizonyost nem tudhatott felőlle. De hogy jól megtudhassa, egy pohár vizet viszen a feleséginek, mondván, hogy azt meg kell inni. A szegény asszony reszketve innya kezdi, amikor félig megitta volna, az ura elveszi a szájától, és maga megissza a többit, mondván: énnekem is utánad kell menni. Az asszony azt meghallván, mindjárt megijed azon, hogy étetőt ivutt, és az ijedség olyan nagy volt, hogy mindjárt beteggé kezd lenni és hánni. Azonnal papért küld, és az atyjafiait is esszegyűjteti. Amidőn mindezek az ágya körül volnának, az asszony mindenek hallottára a papnak gyónást tészen, és amidőn elvégezi, mondja hogy azért tette azt a gyónását, hogy halála után is az ura ne gyanakodhassék felőlle, és megtudhassa ártatlanságát. Az ura az ágyhoz megyen, és megöleli a feleségit, és felszóval mondja néki, hogy ne féljen, mert a vízben semmi étető nem volt, és hogy csak a gyanóságot akarta megtudni, ha igazán való-é vagy sem. Akik a házban voltanak, és a beteg halálán siránkoztanak, ezt meghallván a szemeket megtörlik, és örülni kezdenek. A szegény asszony is semmi valójában való betegséget nem érezvén magában, el kezdi magával hitetni, hogy nincsen megétetve, és a félelem is lassanként kimenvén az elméjiből, az ágyból felkél, és jól érzi magát. A többi ezt látván, a szomorúság örömre fordul, vacsorához ülnek, és virrattig isznak. Mit mond kéd erre? A gyanóság való, hogy nagy betegség, de aztot meggyógyítani az ilyen próbával, nem jovallom mindennek, mert hátha az asszony is legelső alkalmatosságkor az olyanért bosszút állana. Kéd ítéletire hagyom, ha a férfiú jól cselekedett-é vagy sem. De én jó étszakát kívánok kédnek.