73
Rodostó, 24. maji 1726.

Tegnaptól fogvást táborban szállottunk, és sátorok alatt lakunk, a szokott helyre, a város széllyire. Az ellenségtől nem gondolom, hogy sokat kellene tartanunk, mivel vagyon vagy háromszáz mélyföld közöttünk, azért csendesen alhatunk, és csak a fülbenmászótól, a szúnyogtól tarthatunk. Édes néném, szeretném tudni, hogy mint vagyon a kéd egészsége, a kéd karja és ujjai, mert egy holnaptól fogvást egy levelet írni, a' nagy fáradság, és igen bánom, hogy annyira fárassza kéd magát érettem, és annyira erőlteti. Mindazonáltal nem kellene azt az úri asszonyt követni, aki sohasem olvasott könyvet azért, hogy mikor a levelet kell fordítani, a' szelet hajt, és hogy az a szél náthát ne okozzon néki. Eztet bé lehet venni egy kényességnek, de a kéd tiszteletes kényessége, megbocsásson, és mindenkor ne tartson, mert az atyafiságot félretévén, a bosszúálláshoz fogok, és akkor mindenikünk fog suhajtani. Édes néném, mi itt csak tengődünk, lengédünk, mint szegény bujdosók, töltjük az időt, amint lehet. Az urunknak a' mégis mulatság, hogy a mezőn lakunk, mert az unadalom itt igen bő, és a szegény urunk itt csak egynehányunkkal maradott. Az özvegy Zsuzsihoz gyakorta megyek, Lengyelország felé készül, ha itt nem marad, nem énrajtam múlik el. Egy urat üsmértem, aki egy idős leányt vévén el, azt szokta volt mondani, hogy aki idős leánnyal hál, az olyan jó cselekedet, mint a szegényeknek való alamizsnálkodás. De ha itt nem marad is, azzal a barátság fel nem bomlik, és a hűség megmarad, ha lehet. Azt mondom, ha lehet, mert akármely nagy tűz elaluszik, ha annak eledelt nem adnak. De azt nem tartom, amit Forgács, hogy a hűség csak a kutyához illik. A' nem újság, ha azt mondom, hogy a házasság az Istenen áll, és ha csak reánk hagyja, a' nem jó, és a rossz házasságoknak az oka az, hogy ő lakadalmon jelen nem volt. Azzal fenyegetem Zsuzsit, hogy ha elmégyen, úgy nem keresztelünk.

Igaz néném, micsoda csúfos házasságról olvastam a minap; csak leírom, ha szinte tudja is kéd, mert egyéb dolgom nincsen. Ez igaz, Olaszországban történt. Egy úri özvegyasszonynak egy fia lévén, aztot igen szerette. Az asszonynak volt egy szolgálója, akit az ifiú megszeretvén, sokáig kénszerítette az engedelemre. Végtire a leány megjelenti az asszonyának a dolgot, aki is jó erkölcsiért megdicséri, és mondja a leánynak: eredj, mondd meg a fiamnak, hogy már engedelmeskedel kérésének, hanem jöjjön hozzád az étszaka. A leány megmondja az ifiúnak, aki is azon megörüle. Vacsora után az asszony mondja a leánynak: te az ágyamban feküdjél, én pediglen a te helyedre fekszem; a fiam majd eljő, azt gondolja, hogy te vagy, akkor jól elverem. Ez így el lévén rendelve, az asszony a szolgáló ágyában feküvén, addig várja a fiát, hogy el talál alunni. Az ifiú odamegyen, és azt nem vizsgálja ha alusznak-é vagy sem, hanem él az alkalmatossággal. Az asszony azonban felébred, de hogy zenebonát ne csináljon, és hogy a fiát is kétségben ne ejtse, magát megtartóztatja, és békességes tűréssel elvárja a dolognak végit. A' meglévén, az ifiú kimegyen, az asszony is szomorúan a maga ágyára megyen, és semmit nem szól a szolgálónak. Másnap az asszony minden tehetségivel azon lesz, hogy a fia ne szólhasson a szolgálóval, és azonnal készíteni kezdi a fiát, hogy idegen országra küldje. A' csakhamar meglévén, elindítja, és sokat szomorkodék a fia után, de még inkább szomorkodék azon, amidőn észrevévé, hogy terhben esett. De módja lévén abban, hogy azt eltitkolhassa, és a gyermekszülésnek is órája eljövén, egy gazdag parasztembernek adá a kisleánykát, hogy felnevelje. A leány már tizenhárom esztendőt meghaladván, az anyja mintegy el is feledkezett volt rólla. Az ifiú pediglen azon időben idegen országokról visszátérvén, azon faluban megszáll, ahol a leányt nevelték. Akit is meglátván, halálos szerelemben esik, és mindjárt kérni kezdi a leányt. A parasztember látván, hogy egy úr kéri, odaadja, annál is inkább, hogy régtől fogvást a leányt csak reája hadták. Az ifiú hazaviszi a feleségit, az anyja haragszik, hogy a híre nélkül egy közönséges leányt vett el. De kevés nap múlva a békesség meglesz. Az asszony látván, hogy a fia házas, a leányát szolgáló képiben haza akarta hozatni, de micsoda álmékodásban esék, amidőn megtudá, hogy a leányát a fia vette volna el. Az asszony másokkal közölvén ezt a dogot, mindenik példa nélkül való dolognak találá, és a házasságot meghagyák. Az az ifiú, édes néném, egy személyben hármat vett el: a leányát, a hugát és a feleségit. E' valójában megtörtént, de ha megtörtént is, mi szükség volt megírni. Mindazonáltal kell valamivel tölteni az időt, én hogy írjak, kéd meg, hogy olvassa, mert a dolog nélkül való létel igen nagy dolog.

A szófiai érsek, aki hozzánk szaladott volt már egynehány naptól fogvást, egynehány nap múlva innét elmégyen Raguzában, mert noha eleget munkálodtak azon, hogy visszámehessen, de végben nem vihették, és ezeknek a szőllőmíveseknek csak hazájokban kell visszátérni, és el kell hadniok az úr szőllejét. Én is elvégezem levelemet, de elsőben meg kell tudnom, hogy ha jó egészségben vagyon-é kéd, engemet szeretnek-é, énnekem írnak-é.