76
Rodostó, 17. septembris 1726.

Édes néném, megbocsáss, hogy már tíz esztendőtől fogvást nem írtam, vagy nem írhattam, vagyis csak azért, hogy nem írtam, mert írhattam volna. Mondd meg, édes néném, hogy miért nem írtam, mert én nem tudom. Alkalmatosságom elég volt, a dolog meg nem gátolhatott, hanem a sok heverés és dohányzás. De hogy meggyónjam és valljam igazán, nem más mulattatta el velem, hanem a halogatás. A halogatást pedig a restség okozza. Mert mikor az ember csak holnapra halogatja a dolgot, a' nem jó. A holnap eljő, de a végbenvitel azzal el nem jő. Mennyi kárt vall az ember a halogatásért, és mennyi hátramaradás a dologban. Én is csak azt mondottam, holnap írok, holnap írok, azonban nem írtam, és az idő csak folyt. Mit nyertem benne? Azt, hogy irtóztató pirongató levelet kelletett vennem a restségem megjutalmaztatására. De minthogy megérdemlem, hallgatással is veszem, mert mikor megüsméri az ember magában a vétket, a büntetést könnyebben szenvedi. A' való, hogy az elmúlt holnapnak minden résziben és ráncában csak a restség nem engedte, hogy írjak. De ha menteni lehetne a kéd ítélőszéke előtt magamot, azzal menteném, hogy nagy melegek jártak. E' nem elég mentség-é? Mint egy igen kövér pap azon kérte a királyát, hogy ne mondasson véle nyárban misét, mert sokat izzad, és elrontja a misemondó ruhákot.

De édes kemény ítélőbíróném, erre a mostani holnapra jobb vagyis inkább hidegebb mentségem vagyon, mert az elein és kezdetin a holnapnak azt gondoltam, hogy hideg étek lesz belőllem; de csak háromszor vagy négyszer jött reám, az is harmadnapban egyszer. De itt ilyen nagy melegekben is minden ember reszket a hideg miatt, mert itt mindent a hideg lel. Leginkább az urunkon búsulunk, akin harmadnapi hideg vagyon. Éntőllem ma búcsúzott el. Ugyan ezekre való nézve is kelletett tegnaptól fogvást a vászonházakot elhadni és a városban költözni. A sok cseléd között sokszor alig vagyon egy, aki a fejdelemnek szolgálhasson. A jó tűz mellett a szakácsok reszketve főznek. De Istennek hálá, nem veszedelmes hideglelések és nem tartósok. A mi szegény urunkon nem annyira a hideg már, mint a nagy erőtlenség vagyon, és reméljük, hogy Isten meggyógyítja. Mindazonáltal ő keresztényebb módon gondolkodik, mint mi, mert készületiből kilátszik, hogy örömest mégyen, ha Isten kiszólítja e világból. Arra való nézve meg is csinálta a testámentumát, de az Isten éltesse. Nénékám, tudod-é mivel gyógyítottam én meg magamot? Egy erdélyi drága orvossággal. Minden nevetett véle, főképpen a fejdelem, mikor megmondottam. Az a drága orvosság pedig a káposztaleves, ha e' használ, miért kell az indiai drága orvosságok után járni.

De már most nagyobb hidegleléstől félek, amely nagyobb lesz az elsőnél, és amelyet egy hordó káposztalév sem gyógyíthatja meg, mert három vagy négy nap után Zsuzsi Lengyelország felé indul. Meglátom-é valaha vagy sem, Isten tudja. Ugyan szép állapot, mikor az ember bújában meg nem hal, mert másként négy nap múlva el kellene engemet temetni. Azt Zsuzsi sem akarná. Hát osztán ki írna neki? Hát ő kinek ír azután?

Az ilyen kérdésről jut eszemben egy vezér, aki is midőn annyira megszorította volt azt a híres muszka cárt 1711. a Prut mellett, hogy egészen oda lett volna táborostól, a sveciai király azt meghallván, a vezérhez megyen, és mondja néki: ihon kezedben vagyon a cár feleségestől és egész táborával, vagy mind levágathatod, vagy rabul viheted Constancinápolyban. A vezér erre feleli: ha a cárt rabul fogatom, hát osztán ki visel gondot az országára? A sveciai király erre a feleletire esszeszidja a vezért, s kimegyen a sátorából. Elég az, édes nénékám, hogy szívesen bánom tőlle való megválásomot. Ha akarná, itt maradhatna, vagyis inkább az Isten nem akarja, hogy ő akarja. Mindennek a rendelés szerént kell végbenmenni, és ahhoz kell magunkot alkalmaztatni.

Azt írod, édes nénékám, hogy micsoda ember az a francia, aki nem régen jött hozzánk, mert igen hazug. A' colonelus volt a muszka cárnál, de ott kiadtak rajta, mert senkivel meg nem alkudhatott. Mindennel azt akarja elhitetni, hogy mindent tud, és mindent látott; ha huszat szól, a tizenkilenc szava hazugság. Már itt némellyel elhitette, hogy ő tud aranyat csinálni. Gondolom, amint látom, hogy talám megakad itt közöttünk, mert az olyan sokbeszédű, síknyelvű sohonnain itt igen kapnak. Annak a neve Viguru. Édes néném, jó étszakát! Bona sera!