80
Rodostó, 7. maji 1727.

Nénékám, a mézespogácsánál édesebb leveleidet vettem szívbéli zokogással. Éppen nem volt szükséges megköszönni a kérdésekre való feleletimet, mert amit kéd jó szívvel veszen tőllem, a' nekem köszönet gyanánt esik. De a köszönet csak arra való, látom, hogy ismét megfeleljek kérdésidre, amelyet jó és ép szívvel megcselekszem, de úgy, amennyiben a rongyos elmém megengedi. Mert ha rongyosleves vagyon, miért ne volna rongyos elme; elég vagyon. Tudom, édes nénékám, hogy a szokás szerént ezt a holnapot a kanális partján töltjük el. Bár én is ott lehetnék, mert nem lehet annál szebb lakóhely, nincsen is Európában annak mása. Aki azt nem látta csak gondoljon el egy széllyes és hosszú tót, vagyon öt mélyföld a hossza, annak egyik vége a Fekete-tengerben megyen, a másika a Fejér-tengerben. De annak kétfelől a partján micsoda szép városokot lehetne építeni. Most is vannak, de ha másféle nemzet lakná, mind másformában volnának. Mint szerettem nézni, hogy a nagy roppant hajók az ablakom előtt mentenek el, és a sok szép kis hajócskák. Itt pedig csak a fekete ijesztő örményasszonyokot látom. Minékünk pedig mindegy a mulatságra való nézve, akár május, akár december: mi csak itthon ülünk, s télben, nyárban egy szokást tartunk. Nem üsmerek olyan klastromot, amelyben a rendet úgy megtartsák, mint nálunk. A' való, hogy ha valamelyikünk baráttá lenne, nem kellene esztendőt tölteni a noviciatusságban, mert itt mindent órára és minutára cselekesznek. Egy kis kutyám vagyon, az is már úgy tudja a rendet, valamint én. Mikor dobolnak, és misére megyek, reám sem néz, de mihent ebédre dobolnak, azonnal felugrik, s hozzám jő. A' bizonyos, én arra reá vigyáztam, hogy ez a kutya úgy tudja a rendet; csak arra vigyáz, mikor kimegyek a házból, hogy merre megyek, ha a fejdelemhez vagy a templomban megyek, meg sem mozdul, ha hínám is, már tudja, hogy arra a két helyre nincsen szabadsága. Nincsen értelmesebb oktalan állat a kutyánál; az elefántot mondják, de még nem láttam őnagyságát, de olyan kutyát láttam, aki a kártyát üsmérte, és az abécét úgy tudta, mint egy kis deákgyermek.

Jaj! édes nénékám, elfelejtettem volt, hogy nekem úrdolgára kell még mennem, és a kéd kérdésire meg kell rongyoson is felelni. Azt kérded, édes néném, hogy kik voltak a keresztes vitézek? Másodszor, hogy ha régi szokás-é a harangozás a templomokban, mert ott harangszót nem hallasz, és törököt sem látsz hintóban, és hogy miért nem esznek szentelt kenyeret a templomban nálunk, mint Franciában, és ha a' régi szokás-é. Az első kérdésre csak úgy felelek, amint olvastam. A Szentföldet a tizedik saeculum előtt sokkal a saracénusok bírták, vagy némelykor a mámertusok, ezek mindenik a Mahumet vallását követték. A saracénusoknak Damascus városában lakott a fejek, és aztot Cálifnak nevezték. A mámertusok Egyiptumot bírták, de akárki bírta a Szentföldet, de oda a keresztények minden esztendőben elmentenek, noha nagy félelemmel. A máltai szerzet és a templaristák Jeruzsálem városa és a szarándokok oltalmokra álíttatván fel a tizenegyedik saeculumban. Ez a két szerzet csak egy ebédre is kevés lett volna a feljebb megmondott kétféle ellenségnek, ha ez a két szerzet nem vett volna némelykor valamely kevés segítséget, de az igen kevés volt, és nem tartott sokáig. Ebben az időben támada Franciában egy olyan barát, aki a pápa engedelméből kezdé a városokon, falukon predikállani a Szentföldre való menetelt. Onnét Németországban ment, és a predikációja oly hathatós lett, hogy azt gondolták, ezek az országok csak az asszonyokra maradnak, a férfiak mind elmennek, aminthogy a fejdelmek, a főrendek közül igen sokan vevék fel a keresztet, mert azoknak, akik el akartak menni, nem tudom melyik vállokra, de posztóból és keresztet kelletett felvarratni. A köznép közül pedig számtalan keresztezé fel magát. Azt nem kell csudálni, mert ez új dolog lévén, az ember mindenkor kap az újságon; azonkívül a sok lelki ígéret felindította őket, még a testi haszon is felvétethette vélek a keresztet. Mert egy keresztesnek nagy privilegyiuma volt, mert mihent felvette a keresztet, már azt nem lehetett törvényben citálni mindaddig, még visszá nem jött, és le nem tette a keresztet. Az adósságát is addig meg nem fizette, akkor is még bizonyos idő után. Feleségit, cselédit még odajárt, senki semminémű okért nem mérte háborgatni. Nem kell hát csudálni, ha mindenkor feles volt a keresztes had. És ezek valának, kik legelőbbször keresztes hadnak neveztetének. Ezeknek fejek micsoda király vagy fejdelem volt, nem jut eszemben.

Elég az, hogy az a sok nép nagy bajjal és veszedelemmel a tengeren a Szentföldre érkezvén, arra sok idő kívántatott, még az ellenség megütközhetett. Az ételnémű szükséget pedig csakhamar feltalálta. Azonban a betegség, az éhség felit is a hadnak lekaszálta, és ott nem tölthetvén sok időt, minden haszonvitel nélkül visszá kelletett térni. Az ilyen keresztes hadgyűjtés és a Szentföldre való menetel egynehány ízben volt, és mindenkor szerencsétlenül. De még végtire az asszonyok is felkeresztezék magokot, ki jó szándékból, ki pedig szeretejekkel akarának együtt részt venni a lelki és testi jóban, úgyannyira, hogy számtalan sok asszony vala a keresztes táborokon. És akik erről írnak, nyilván felteszik, hogy a keresztes hadnál elfajultabb had nem lehetett mindenben, és nem kell csudálni, ha a Isten egyszer sem áldotta meg a keresztes hadat; és ha másfélszáz vagy kétszáz esztendő alatt legkisebb hasznot nem vittenek végben, addig hány százezer ember hala meg a Szentföldön. Legfelesebb keresztes had András királlyal ment a Szentföldre, mivel ő volt a fejek a francia és a német keresztes hadaknak is. Mindezeknek a görög birodalmon kelletett általmenni, a görög császárok pedig annyi vendéget nem szeretvén, azon igyekeztek, hogy fele se lássa meg Jeruzsálemet, amint leggyakrabban úgy is történt. És arra való nézve sok lisztet küldvén a táborra kételenségből, görögi hamisságból, a lisztet megelegyítették oltatlan mésszel, és amég a táboron azt észrevették, addig sokezer megholt. Csak fele érkezvén az elindult hadnak a Szentföldre; annak felét a betegség és az ellenség elfogyasztotta. Amely kevés rész azután megmaradott, annak visszá kelletett térni, és abból is kevés látta meg hazáját és még kevesebb házát. De mind ennyi szerencsétlenség és veszedelem után is a fiak elfelejtvén az apjok veszedelmeket, amidőn hadat gyűjtöttek, csak elég találkozott, aki elment. Úgy tetszik, hogy legutolszor Szent Lajos francia királlyal ment sok had Szentföldre, mert utána meg kezdett hűlni mindenekben a szarándoki buzgóság. Ezt a jó királyt is megverték, és magát rabul fogták Alexandriánál; két testvéröccsit elvesztette, de a király mind magát, mind a véle rabságban esetteket csakhamar kiváltotta. A pápák és a királyok végtire látván, hogy kevés haszna volna a keresztes hadnak, a hadgyűjtést elhagyák, és egész Európában elfelejték. Édes néném, ha rövideden írtam is, de úgy tetszik, megláthatja kéd, hogy kik és mikor voltak a keresztesek. Rövidebben is leírhattam volna, csak azt írtam volna, voltak és nincsenek, de így igen röviden lett volna. Hosszabban sem lehetett, mert levelet írok, és nem históriát.

Csakhamar megfelelek a több kérdésidre is, mert dobolnak ebédre, és ebéd után a hajó megindul a levéllel. Harangszót hallani a templomokban régi dolog, mert még az ötödik saeculumnak az elein kezdették a harangszót hallani. A hintó pedig igen ritka a kéd városában, azt nem kell csudálni, mert ritka madár a török a hintóban; ő azt nem szereti, neki ló kell. Olyan kocsit pedig, mint egy kalicka, eleget lát kéd, amelyben az asszonyok ülnek. Még más nemzeteknél is nem régen szaporodott annyira el a hintó. Egy francia király, Clovis, mikor elvette a feleségit, Szent Batildot, négyökrű szekéren vitette haza, és csak húszezer forintot adtak véle. Henricus quartus, más francia király, e' nem régi dolog, mégis azzal mentette egy úrnak magát, azért nem mehet hozzája, hogy a felesége elvitte a hintóját. Édes néném, miért nem esznek nálunk szentelt kenyeret a templomban, mint Franciában? Azért, hogy nálunk nem szokás. Ők is nevetik azt, hogy nálunk bárányt szentelnek a templomban. A kenyérszentelés pedig régi, mert még a negyedik saeculumban kezdődött. Én pediglen a tizennyolcadikban elvégezvén ebéd előtt ezt a levelet, mindjárt iszom a kéd egészségiért, amelyre vigyázz, édes néném, és ne egyél sok cseresznyét. Polatéti!