92
Rodostó, 27. novembris 1730.

Édes néném, a komédiának még vége nincsen, meg is kell fizetni a komédiásokot. Ma hozák hírit, hogy Constancinápolyban 25. napján ennek a holnapnak a császár a rébelliseket megölette, amely ilyen formában ment végben, hallgassa kéd rébellisné félelemmel, mert semmit el nem veszek belőlle, se hozzá nem teszek.

Az utolsó levelemnek utolsó résziben való utolsó végin megláthatta a füleivel, hogy micsoda formán lőn vége a rébelliónak, és hogy mint akará az új császár eloltani a tüzet, amelyet Pátrona gerjesztett vala fel, és amelyet ha külsőképpen mintegy eloltotta volna is, de belsőképpen mind ez mái napig Pátrona szüntelen gerjeszté. Mivel az ő kívánsági mindennap sokféleképpen szaporodának, úgyannyira, hogy mind a császár, mind a fővezér mintegy kételenek valának kívánságinak eleget tenni, tartván attól, hogy újabb rébelliót ne kezdjen, mivel sokan tartottanak hozzája. A város főbírája (stámbol effendi), Deli Ibrahim minden úton-módon azon igyekezék, hogy meggazdagodhassék. Mindenekre igyekezék venni Pátronát, úgyannyira, hogy akik valamely tisztségekre vágytanak, ezeknek sok pénzt kelletett adniok elsőben, hogy elnyerhessék. Pátrona a minap a szerdengestiek agájával (ez olyan sereg, amely a harcon elől szokott menni, mind az ostromokon; ezek olyan vitézek, akiknek nem is kell a halálról gondolkodni) a vezérhez kísérteté magát. A vezértől mindeneket megnyervén, azzal annyira elbízá magát, hogy egy mészárost akara moldovai vajdának tenni a Deli Ibrahim kérésére, aki is sok pénzt vett vala fel a mészárostól. De a vezér azt felelé néki, hogy nem volna szabadságában fejdelemséget adni valakinek a császár híre nélkül. Ezzel megmenté magát, de hogy teljességgel eziránt való szándékát megváltoztathatnák Pátronának, azt tanálák fel, hogy az ő társát, Muszli agát vennék arra eszközül, aki is tihája vala a jancsár agának. Ez értelmes lévén, eleiben adák, hogy micsoda illetlen dolog volna egy mészárost tenni vajdának, hanem vállalja magára, hogy végben ne menjen ez a dolog. Muszli tehát eképpen cselekedék. Pátronához menvén, úgy téteté magát, mintha néki is nagy kedve volna arra, hogy a nem okos mészáros vajdává lenne, azért mondák Pátronának, hogy ebben a dologban nagy vigyázással kell járni, és hogy jó volna elmenni a kaszáp basihoz (azaz a mészárosok fejéhez), aki is itt nagy tekintetben vagyon, és kell néki minden mészárosról felelni. Oda érkezvén, Muszli kérdé tőlle, mivel a moldovai vajdaságért ezer erszény pénzt ígérnek, azt akarjuk tudni tőlled, ha akarsz-é kezes lenni azért a mészárosért, hogy nekik azt a pénzt leteszi, ha a vajdaságot megnyerik néki. A főmészáros felelé, hogy ő nem lenne kezes azért a mészárosért csak ötven polturáért is. Pátrona erre igen elszégyenedék, és a nem okos nagyravágyó mészárost nem Molduvában, hanem a tömlöcben küldé. Deli Ibrahim pedig semmivel meg nem elégedvén, mindennap nagyobb-nagyobb állapotokra vévé Pátronát, úgyannyira, hogy ez az utolsó mindennap újabb állapotokot kére a ministerektől, amely nagy tisztségeket akarának pedig néki magának adni, egyikét sem vevé el.

A császár nem tűrhetvén tovább kevélységit, Constancinápolyban hívatá Csánum Kosát, hogy kaptán pasának tennék (a kaptán pasa a tengeren lévő erőnek főgyenerálisa), és a nissai pasát, hogy ez kísérné a Mekkában menő szarándokokot. Mindenik csaknem egyszersmind Constancinápolyban érkezének. Pátrona megsejdítvén, hogy az utolsót másvégre hívatták volna (amint is úgy volt), tanácsot tarta híveivel, hogy miképpen lehetne megelőzni és meggátolni a császár szándékát. Erre való nézve az egész főtisztségeket magok között eloszták. Muszlit arra kénszerítték, hogy venné fel a kultihája tisztségit; a jancsár agát vezérré akarák tenni, Pátronát kaptán pasának. A muftit le akarák tenni, hasonlóképpen az európai kadileszkert (főbírót). Egyszóval Pátrona mind az egész tiszteket a maga híveiből akará tenni, ha pedig ezt véghezvihette volna, felfordította volna az egész birodalmat. A császár ezeket megtudván, úgy téteté, mintha posta érkezett volna a babiloniai pasától, aki azt írta volna, hogy a perzsa és a szerecsenek nagy károkat tesznek, azért aki igaz musulmánnak tartja magát, menjen segítségire. Erre való nézve a vezér nagy dívánt hirdete, hogy tartana tanácsot az egész ulémákkal és haditisztekkel. A nem okos Pátrona is a dívánban mene Muszlival és a szerdengesti agákkal. Azután a dívánban béhívaták a postát a levéllel, amely csinált levél vala, és sokféle veszedelmes híreket mondatának véle. Ez így lévén, a vezér mindjárt három boncsokos pasaságot ígére Pátronának, és más főtisztségeket a szerdengesti agáknak, csak menjenek Babilonia segítségire. De egyik sem esék a tőrben, mivel egyik sem akara elmenni. A vezér látván, hogy semmit nem végezhetne aznap, mondá, hogy másnap a császár előtt kellene más dívánnak lenni, azért arra int mindeneket, hogy ki-ki jelen légyen jó reggel. Ez mind arra való volt, hogy a lesre vihessék a rébelliseket.

Másnap, tehát 25. napján a holnapnak mindnyájan a császár kastélyában gyűlének. A kastélynak három udvara lévén, mindenik udvarban egy dívánházat készítének, hogy a gyűlés háromféle helyt tartatnék. A legbelsőbb udvarban lévő házban a fővezér tarta dívánt a tatár hámmal, a muftival, jancsár agával, Pátronával és más egyéb főtiszteivel a rébelliseknek. A második udvarban Csanum Kocsa tart dívánt a szerdengestiek agáival és mindazokkal, kik Pátronához tartottanak. A harmadikban vala a nissai pasa más sokféle rendben lévő tisztekkel. A császár szolgái penig a boztansiakkal mindenik udvarban fegyveresen elrejtett helyeken valának. Tanálkozék pedig valamely csorbasi, ki Pátronára haragudott, mivel az ortáját (azaz a régyimentét) elvette vala tőlle. Ez ajánlá magát a császárnak, hogy ő végbenvinné szándékát, és sok olyan jancsárokkal, kik Pátronára haragudtanak, a császár kastélyában titkon bémene. Midőn pedig már az egész gyülekezet a tanácsházakban ki-ki helyére ült volna, a császár hívatá a tatár hámot és a muftit magához; azalatt egy puskát kilőttenek, hogy a kapukot bézárják. Azonnal a csorbasi bémene a dívánházban, amelyben vala a vezér, a köntösit letévé, és csak a páncélingben maradván, Pátronát kezdé vagdalni, és akik véle valának, azok a Pátrona híveit, akik is magával együtt esszekoncolák. Hasonlóképpen a más két udvarban is a Pátrona híveit mind megölék, és mindenik udvarban nagy vérontás vala; a testeket szekerekre rakák, és a tengerben veték. Ez napon délig az egész rébelliseket kiirták, és csak ugyan ettől a naptól fogvást mondhatja Mahmud valóságos császárnak magát. Én is valóságos atyafia, szolgája maradok kegyelmednek, édes néném.