94
Rodostó, 15. aprilis 1731.

Eddig is úgy kellett volna, és Drinápolyt régen el kellett volna hadni. Már majd olyan gondolatok jöttek az oldalaimban, hogy valami mágneskő tartóztatja ott kédet. Ezért a szóért megfizetnek nekem, de semmi. Elég a', hogy a kéd levelit vettem, és leborulva köszönöm. Eddig való mulatásának helyes okát látván, absolutiót adok kédnek. De édes néném, hadd ne írjak már többé olyan véres és kegyetlen levelet, mint a minap. Úgy tetszett már, hogy a pennámban is nem ténta, hanem vér volt. De lehetetlen, hogy még egy véres históriát ne írjak kédnek, és többet nem. Ez is arról jut eszemben, hogy azt írja kéd, micsoda bosszúállók az oloszok.

Olaszországban volt egy úrnak valamely vadaskertje, sok őz, sok szarvas volt benne. Az úr megmondotta volt a cselédinek, hogy ha valamelyike egy vadat meg találna ölni a vadaskertjiben, hogy annak meg nem kegyelmezne. Úgy történék egyszer, hogy egyik a cselédi közül a vadaskertben ment puskával madarakot lőni. Amint egy madárhoz akart lőni a földön, szerencsétlenségire egy szarvast lő meg, aki is ott egy bokorban fekütt, de nem láthatta. A szolga mihent azt észreveszi, azonnal elszökik. Az ura nem tudván okát elszökésinek, csak úgy hagyja. Hanem egynehány napok múlva, a vadaskertben hogy ment volna sétálni, reá akad a döglött szarvasra. Azt is meglátja, hogy lövés vagyon rajta. Arról mindjárt észreveszi, hogy a szolgája lőtte volna meg. Ő arra ír mindenféle levelet, hogyha nem láttak-é valahol ilyen-ilyen legényt. Sok idő múlva hírré adják néki, hogy valamiképpen az ő szolgájaféle rabbá esett, és a tengeri tolvajok Afrikában vitték. Az olosz úr jó summa pénzt ígér a papoknak, kik odajárnak rabok váltására, csak váltsák ki a szolgáját, és hogy mindent megfizet érette. A papok kiváltják, és örömmel az urának küldik. A szegény rab legény is nem tartott már semmitől; egynehány esztendő már eltölt volt. Az olosz pedig, hogy meglátja a legént, firtatni kezdi, hogy miért lőtte volna meg a szarvasát. A legény menteni kezdi magát, de az olosz azon meg nem elégedvén, egy étszaka megöleté a szegény legényt. E' valóságos olosz természet.

Azt igen nevettem, édes néném, mert hiszem nevetni is kell, nemcsak olyan szomorú dolgokról írni, hogy azok a kalmárnék, úgy reá tartják magokot, mintha mindenik erdélyi gubernátorné volna. A' bizonyos, hogy a gubernátornék úgy reá nem tudják magokot tartani, mint azok a görög asszonyok, mert a görög természet szerént kevély, az asszonyok annál inkább. Távul legyen, hogy egyike a másikánál alábbvalónak tartsa magát. Mikor az utcán előltalálja az ember, azt gondolhatná, hogy mindenik egy grófné, olyan cifra, és olyan kényesen lépik, mikor pedig hazamegyen, jó ha három polturás ebédhez ülhet. Erről jut eszemben, Karolus quintus Bruxelában lévén, ott nagy vendégséget készíttetett. A vendégségre pedig két nagyúri asszony nem akara elmenni, azért, hogy egyikét a másikánál feljebb ne ültessék. A császár azt megtudván, gondolá, hogy a' valamely zenebonát indíthatna a vendégség közben, azért bíró akara lenni ebben a dologban. Evégre az udvarát esszegyűjté, és nagy ceremoniával a székiben üle. Azután a két asszonynak prokátori eleiben menének, és ott kezdének erősen perelni egymással, ki-ki a maga asszonyának elsősége mellett. A császár azt látván, hogy mindeniknek egyaránsú oka vagyon, és egyaránt kívánhatják az elsőséget, de nem akarván egyikét is magára haragíttani, ilyen ítéletet monda reájok, hogy a kettő közül, amelyik legszerelmesebb, az az elsőséget is kívánhatja. És a gyűlésnek vége lőn, minden helyesnek találá ítéletit. Az asszonyok is azután nem hadakozának az elsőségért, nem akarván szerelmesnek tartatni a világ előtt. A kéd ítélőszékinél nem tudom, ha ilyen ítéletet tesznek-é. De nem volna-é jó, valamely mesterséget keresni arra, hogy meg lehetne üsmérni a szerelmes asszonyokot. De minthogy a szerelemről vagyon a szó, amely jó magában, és aztot a természet oltotta belénk, vagyis inkább a természetnek ura, akinek jó minden munkája, hanem mi élünk rosszul véle; azt a kérdést teszem, hogy egy kisasszony egy erdőben elaluván, egy valaki el akará ragadni, de amint oltalmazta magát, halálos sebben esék. A kisasszonynak három szereteje ott közel vadászván, a kisasszonyra találának abban a keserves állapotjában. Az első szereteje mindjárt azután mene, aki el akará ragadni; a másodika keserűségében elájula; a harmadika mindjárt segíteni kezdé és kötözi sebeit. Azt kérdik, a három közül melyik szerette leginkább a kisasszonyt? Amég erről is ítéletet teszen kéd, addig elvégezem levelemet. Jó egészséget, édes néném.