99
Rodostó, 15. septembris 1733.

Mi itt csak fülelünk, és várjuk, mely felől zavarják a vizet, hogy mi is valamit foghatnánk. De a szegénynek a szerencséje is szegény. Én innét holmi ajándékot küldök, még abban néném, gáncsot találsz. Szép dolog a háláadatlanság! Nem hejában, aki görögökkel lakik, göröggé kell lenni. A görög asszonyoknál pedig nincsen se háláadatlanabb, se kevélyebb, és csak egyedül magokot szeretik, de azt is görög, nem nemesi szeretettel. A magához való szeretetről a minap két asszonynak a beszélgetéseket olvastam. Nem tudom, ha leírjam-é vagy sem? De leírom, mert nincsen egyebet mást írnom.

Szilvia - Juliánna

Juliánna. Honnét vagyon a' kedves Szilviám, hogy ilyen idején sétálsz kertedben, és csak egyedül, holott rendszerént sokadmagaddal szeretsz sétálni.

Szilvia. Mindennek ideje vagyon; vagyon olyan idő, melyben sokadmagammal szeretek lenni, vagyon olyan, melyben a magánoson való létel kedves. Ugyanebben az utolsó állapotban is voltam ma reggel, azért is küldöttem éretted.

Juliánna. Ez a magános sétáláshoz való hajlandóság nem valamely szokáson kívül való dologtól jö-é, és a te szívednek nincsen-é valamely része az ilyen sétálásban?

Szilvia. Nem azért hívattalak ide, hogy valamit eltitkoljak előtted. Azt megvallom, hogy egy kis indulat cselekedteti velem. Elhitethetnéd-é magaddal, szép Juliánna, hogy egy kis féltő irigység van bennem.

Juliánna. Noha az ilyen féltő irigység olyan nyavalya legyen, amelyért szánni kell aztot, aki abban vagyon, de mégis nem lehet, hogy ne örüljek annak, hogy aztot te üsmered. Mert amidőn azt mondod, hogy a féltő irigység van benned, mintha azt mondanád, hogy szeretsz valakit. Én mindenkor azt óhajtottam, hogy okossággal és értelemmel valakihez köteledzed magadot.

Szilvia. Kedves Juliánnám, a te kívánságid azzal bé nem telnek. Való, hogy az a féltő irigység van bennem, de a' héjával senkit nem szeretek, és a szeretetre semmi hajlandóságom nincsen.

Juliánna. Hogyhogy, a féltő irigységet érzed, és senkit nem szeretsz?

Szilvia. Bizonyára nem. Aztot irigylem, hogy Télámon Diánnának oly igen kedvit keresi, és azt nem szenvedhetem, hogy csak hozzája járjon, és hozzám nem, ámbár a' nekem szomorúságot okozzon is, de én Télámont nem szeretem, és soha nem is fogom szeretni.

Juliánna. Hogyne csudálnám beszédedet. Eddig én mindenkor azt gondoltam, hogy a féltés a szeretettől jő, és ha a' nekünk nehéz, hogy valaki másnak adja magát, attól vagyon, mert őtet szeretjük.

Szilvia. Igen megcsalod magadot, szép Juliánna. Azt pedig tudd meg, hogy a magunkhoz való szeretet elegendő arra, hogy bennünk féltést és irigységet gerjesszen szerelem nélkül is.

Juliánna. Hogyha csak a magadhoz való szeretetet érzed, tehát az irigységed csak Diánnát tekinti és nem Télámont, mivel nem szeretvén őtet, az ő cselekedeteire is nem kell vigyáznod.

Szilvia. Én irigy legyek Diánna ellen? Olyan gyengeségnek lenni bennem lehetetlen. Ő szép, esze vagyon, azt tudom, és azt megvallom, de az a magamhoz való szeretet, amely megbosszontott azért, hogy Télámon őtet nálamnál inkább becsüli, ugyanaz is elhiteti velem, hogy nem vagyok alábbvaló nála se szépségben, se észben. Nem is tekintem őtet úgy, mint velem egy személyt szeretőt, és az a bosszonkodás, amelyben vagyok, azért hogy Télámon csak őtet látogatja, és nem engemet, nem egyébtől vagyon, hanem a magamhoz való szeretettől, amelyért azt állíttom magam felől, hogy senkit nem kell nálamnál feljebb becsülni, és hogy legalább megérdemlem az egyenlőséget.

Juliánna. Megvallom, hogy soha a magunkhoz való szeretetet annyira nem terjesztettem, azt tartottam, hogy az olyan belső indulat, mely igen becsülteti mivélünk magunkot, és igen keveset tartat mások felől. Ilyen formában úgy tekintettem őtet, mint olyan vétket, amely ellen minden erővel ellene kell állanunk. De azt sohasem gondolhattam volna, hogy az olyan belső indulat lett volna, amely nékünk mind nyughatatlanságot, mind féltést okozhatott volna olyan állapotért, amelyhez semmi közt nem tartunk.

Szilvia. Ah! szép Juliánna, mely kevésre terjeszted az olyan érzékenységet, amelynek nincsen határja. Azt megvallom, hogy a magához való szeretet olyan magunkhoz való jóakaratnak indulatja, amely elsőben mivelünk magunkot szeretteti. De azt is meg kell vallani, hogy annak köszönjük a kívánságot, amellyel kívánjuk szerettetni magunkot másoktól, és hogy mindent csak azért cselekeszünk. A magunkhoz való szeretet igazgatja minden cselekedetinket. Ugyanaz által is szeretünk, utálunk, azáltal adunk, vagy nem adunk, bosszút állunk, vagy megbocsátunk. Egyszóval, olyan indulat, amely minden cselekedetinkben csak mi magunkot tekinteti.

Juliánna. Hogyhogy? Hát az én kegyes barátságom, amellyel hozzád kapcsolom magamot, nem magadért vagyon tehát, hanem csak magamért.

Szilvia. Nincsen különben. Ha valamely kedvességet nem találnál a velem való társalkodásban, ha beszédim néked nem tetszenének, vagy ha szokásim ellenkeznének a tiéiddel, se engem nem szeretnél, se hozzám nem jönnél. Hasonlót mondhatok magamról irántad. Ha nekem alkalmatlan, haszontalan vagy unadalmas volnál, nem volnék barátságban veled. Gondolod-é azt, hogy amidőn valaki hozzánk köti magát, hogy a' miérettünk vagyon? Nem, Juliánna, nem, hanem csak magáért és azért a gyönyörűségért, amelyet talál a minket való szeretetben. Az emberekben még nagyobb a magokhoz való szeretet, mint mibennünk, mivel ők azt kívánják, hogy mi hűséggel legyünk hozzájok, és csak őket szeressük, azonban ők szépről szépre ugrándoznak, és minden asszonynak akarnának tetszeni.

Juliánna. De ezáltal eltörlöd a szép hajlandóságokot, az igaz barátságokot; semmivé tészed a szimpátiát, azt a titkos hajlandóságot, mely oly csudálatosan tudja megegyeztetni a szíveket. A legszebb cselekedeteket megkisebbíted, és ha minden csak a magához való szeretetért megyen végben, a háláadóság semmivé lészen. A kötelesség csak bolondság, és a jó erkölcsöknek olyan kezdetet adsz, mely azoknak nemességeket és fényességeket meghomályosítja.

Szilvia. Én ezeket nem cselekszem, sőt még azt tartom, hogy a magához való szeretet nemzi a szép hajlandóságokot, erősíti a barátságokot, és nagy dolgokot vitet végben. Két személy, kinek természetek, szokások, akaratjok megegyeznek, egymáshoz hajlandóságot éreznek, felindíttatván a magokhoz való szeretettől, egyenlő akarattal fogják keresni, hogy egymást megérdemeljék. A magunkhoz való szeretet csak azt cselekedteti mivelünk, amely dicséretes és dicsőséges. Azok az országokot nyerő híresek, mit tekintettek mást, ha nem csak magokot a hadakozásokban, és nem a magokhoz való szeretet gerjesztette-é fel őket? Egyszóval, csak találunk mivel megelégítteni a magunkhoz való szeretetet a dicsőségben, állhatatosságban, hűségben, háláadóságban. E' mindenikben feltaláltatik.

Juliánna. Arra reá állok magam is, hogy ami azokot a nevezetes cselekedeteket illeti, hogy a magához való szeretetnek azokban része lehetett. De a' lehet-é, hogy amidőn én valamely nagy dologgal kedvit akarván keresni egy jóakarómnak, amelyet senki meg nem tudhatja, hogy én nem azért cselekedtem aztot, hogy őtet köteledzem, hanem hogy eleget tegyek a magamhoz való szeretetnek.

Szilvia. Kedves Juliánnám, ha szinte a te jóakaratod el legyen is rejtve a világ előtt, de el vagyon-é a' rejtve teelőtted, aki azt cselekedted? Nem érzesz-é magadban olyan belső örömet, amellyel vagy a te nemesi cselekedetedhez. Ez olyan indulat, mely közönséges az emberi nemzetnél, tégedet sem vesznek onnét ki. És az az indulat nem a magához való szeretet-é, mely némelyekkel eltitkoltatja az adományt, némelyekkel pedig kihírdetteti?

Juliánna. Akivel én valamiben jót tettem, semmi kötelességgel nem kell tehát lenni hozzám, mivel én azt csak magamért cselekedtem?

Szilvia. Amely gyönyörűséget érzettél az adásban, meggátolja-é a másikának gyönyörűségit a vételben? A te jóakaratodnak nincsen-é magához való szeretete, valamint tenéked? Az őtet nem ingerli-é a háláadásra? Nem mondja-é azt magában, hogy legháláadatlanabb lenne e világon, ha kötelességgel nem volna hozzád azért, amit cselekedtél őérette? A magához való szeretet feltámad a háláadatlanság ellen, ugyanő is tészen háláadókká.

Juliánna. Minthogy már pártfogója lettél a magához való szeretetnek, és hogy oly okoson oltalmazod, ne sajnáljad meghallgatni kérdésimet és azokra megfelelni. Neked, aki mind ifiú, mind szép és eszes vagy, megengedem, hogy legyen egy kevés magadhoz való szeretet. De hogy bizonyítod azt meg nekem, hogy a' megegyezzék az öregséggel és azzal, ami rút?

Szilvia. Sohasem erősebb, mint az ilyen állapotokban, mert a magához való szeretet minket arra viszen, hogy azt a kárt, amelyet tett nekünk a természet formáltatásunkkor, vagy amelyet okoz öregülésünkkor, helyrehozzuk, vagy eszünk által, vagy magunk szép viselése által, okosságunk által, vagy valamely jó erkölcs által. Ifjúság és szépség nélkült is nem dicsekednek-é a tudománnyal, az okossággal, adakozósággal és bővkezűséggel, és amit dicsőségesnek neveznek, nem lehetne-é azt magához való szeretetnek hívni? Ez a szeretet nemcsak arra kötelez, hogy eltakargassuk fogyatkozásinkot, hanem hogy mások előtt tökélletesek lehessünk. De még többet mondok, mert azt nem hihetem, hogy egy rossz emberben magához való szeretet legyen, mivel ez a magunkhoz való jóakarat csak attól jöhet, hogyha érezünk magunkban valamely jót. Akiben pedig semmi jó nincsen, hogy lehetne abban a magához való szeretet?

Juliánna. Csak erre vártalak. Hogy bizonyíthatod meg, amit mondasz, holott mindennap látunk olyan férfiakot és asszonyokot, akikben azok jó erkölcsök, melyeket te kívánsz, fel nem találtatnak? Akik jó ítélettel vannak magok felől, nem az-é a magához való szeretet?

Szilvia. Igenis nem, mert a' mintegy szemfényvesztés az emberek között és esztelenség az asszonyok között. Becsüld meg a magához való szeretetet, és ne keverjed együvé ezekkel a fogyatkozásokkal. Az okosság anyja a magához való szeretetnek, és te olyanokot hozsz elő, akinél okosság nincsen. Az okosságnak világánál üsmérhetjük meg jó vagy rossz természetünket; és ugyan a magához való szeretettel terjesszük mindenek eleiben az egyikét, és takargatjuk el a másikát. Egyszóval, kedves Juliánnám, még egyszer azt mondom, hogy mindazok, melyekből lehet dicséretet, becsületet és gyönyörűséget venni, csak a magához való szeretetből származnak.

Juliánna. Ez így lévén, szép Szilvia, tehát a te tartásod szerént a magához való szeretet eredete minden jó erkölcsöknek.

Szilvia. Legalább ő az oszlopja, és ő is terjeszti ki annyira.

Juliánna. Kedves Szilviám, már egészen eláltattál, és a magához való szeretet részére tértem, de hová lesz a magadhoz való szereteted, ha Télámon Diánnához kapcsolja magát.

Szilvia. Amely magamhoz való szeretetért nehezen esett az ő változása, ugyan a' meg is vigasztal engem, és azt is el fogja velem hitetni, hogy nem érdemli jóságomot.
Édes néném, ezekre mit mondasz, vagyon-é benned magadhoz való szeretet? Azt nem lehet mondani, hogy ne legyen az erdélyi leányokban, asszonyokban, de azt is elmondhatni felőlök, hogy ők bízvást elmondhatják: úgy szeretlek, mint magamat. Mert ha magokot szeretik, másokot is tudnak szeretni, mert mind jó vér, mind jó szív vagyon bennek. De egy görög asszony talám káromkodásnak tartaná, ha azt mondaná: úgy szeretlek, mint magamot. De ha szinte azt mondaná is, el nem kellene hinni, mert Szent Pál azt mondja, hogy a görögök hazugok. Édes néném, én kédet úgy szeretvén, mint magamot, és magamot úgy, mint az aluvást, azért jó étszakát is kívánok.