103
Rodostó 15. martii 1734.

Midenünnen csak az a hír, hogy mindenütt készülnek a hadakozásra, a sok német, francia, spanyol takarodik Oloszország felé. Azt gondolná az ember, hogy talám ott valamely nagy vendégség leszen, és arra gyűlnek oda. Eugyénius pedig a Rénus vize felé igyekezik, azt mondják, hogy a francia is elküld oda vagy százezer embert. Hát ezek, édes néném, miért gyűlnek oda? Talám halászni akarnak. Stanislaus király pedig Danckán vagyon, a muszkák és a saxok készülnek, hogy Stanislaust oda szorítsák. Ott meg másféle muzsika lészen. Mindezekből mi lészen, Isten tudja. Úgy tetszik, mintha Stanislaus király vesztene legtöbbet, ha el találja veszteni a lengyelországi királyságot, aminthogy a' megtörténhetik, amint folynak máris dolgai. De ha azt elveszti is, francia királyné az ő leánya. Oloszországban pedig hogy állhat a császár három király ellen, aki is mindenik azon igyekezik, hogy elvesztesse véle Siciliát és Neápolist, és oda új királyt tegyenek. De mindezekből nekünk mi hasznunk lesz? Talám csak semmi, még a mi óránk nem jött el, addig csak baráttáncot kell járni. Hogy valamely szomorú gondolatokon ne végezzem levelemet, egy jóakarómnak levelit leírom kédnek, a levelet küldöttem volna el, de franciául vagyon.

Aztot jól tudod, kedves jóakaróm, hogy micsoda szeretettel voltam Juliánnához, és hogy micsoda sokféle utakon és ösvényeken hordozott engemet. Nem voltam több húsz esztendősnél, midőn szolgálatjára állottam, harmincnál pedig többet vesztettem el, amiolta perlekedtem véle. Mindaddig szerettem, amég úgy megőszült, mint egy ősz macska, de mégis olyan amicsodás, igen nehezen juthaték hozzája. Mindazonáltal az én szemeimnek szép vénnek látszik. A' való, hogy sok haszontalan suhajtásokot bocsátottunk együtt, azért hogy hamarébb meg nem házasodtunk. De ő a vétkes, nem én. Aztot is tudod, hogy soha addig végképpen nem álla házasságunkra, mindaddig, még egy fog marada a szájában. A jegygyűrűmre is ezeket a szókot metszettem: szeretetemnek harmincegyedik esztendejében. Édes néném, mit mondasz az ilyen emberről? Én pedig azt mondom, hogy az ilyen példát csudálni kell, és nem követni. Néném, az egészségre!

Amidőn bé akarám a levelemet pecsételni, eszemben jutott a Károlus Magnus leánya. Ez a császár úgy szerette a leányait, hogy férhez nem akarta adni, azért hogy el ne távozzanak tőlle. Nyert is benne, mint Birtók a csíkban. Az egyik leánya az apja secretáriusával jó barátságban lévén, a többi között egy este a secretárius a fejdelemasszony látogatására menvén, ott addig mulata, hogy azalatt nagy hó esett. A secretarius elbúcsúzván a fejdelemasszonytól, és látván, hogy hó esett volna, attól kezde tartani, hogy a nyomát meg fogják látni az udvaron. A fejdelemasszony vévé észre, hogy mitől tartana a secretárius, mondá neki: majd általviszlek az udvaron, hogy ne lássák, hogy férfiú ment volna ott el. Azonnal nemcsak mondá, mert meg is cselekedé, és a hátára vévé a secretáriust, és általvivé az udvaron. Szerencsétlenségekre vagy jó szerencséjekre a császár azon étszaka nem alhatott, hanem az ablakhoz ment idő tölteni. De ítéld el, néném, mint elbámula azon, hogy meglátá a leányát, mint vinné terhit. De semmit nem szólla, hanem másnap a tanácsuraknak megmondá, és elvégezék, hogy a fejdelemasszonynak adják örökösön a kedves terhit.