114
Rodostó, 17. maji 1735.

Rendszerént, édes néném, mennél inkább távodzik az ember a keserűséget okozó októl, a keserűségnek súlya annyival inkább könnyebbedik, és az idő lassanként mindent elfelejtet velünk, és mennél távulabb legyen az ember valamitől, annál kisebbnek tetszik. De itt nem úgy van, mert úgy tetszik, hogy nevekedik és nem kisebbedik az urunk után való keserűségünk. Mert hovatovább jobban észrevesszük, hogy micsoda atyánkot vesztettük el, és hogy micsoda pásztorunk hagyott el. De a mi jó Istenünknek, ha egyik kezében a vessző, a másikában a vigasztalás. A porta ideküldötte Ibrahim effendit, hogy itt nézze meg, miben van dolgunk, és végezzen Csáki úrral és a több magyarokkal, kik itt vagyunk, ha akarjuk-é, hogy a szegény üdvezült urunk nagyobbik fiát idehozassa. Erre mindenikünk reá állott. Azután, hogy beszéljen Sibrik urammal, az urunk hofmesterével, akire szállott az egész háznak gondja, a tahin iránt, amilyet rendelt nekünk a porta, tíz tallért minden napra, hogy aztot felosszák a magyarokra, kik a fejdelmet szolgáltuk. De erre se Sibrik uram, se én reá nem állottunk, hogy csak mireánk osszák, mivel sok régi idegen szolgái maradván az urunknak, nekik semmi nem jutott volna, hanem úgy végeztük el, hogy mindazok, akik meg akarnak maradni, abból éljünk mindnyájan mindaddig, még az ifiú fejdelem elérkezik. Édes néném, eddig csak belsőképpen voltam magyar vagy székely, de már külsőképpen is, mert huszonkét esztendő múlván, ma tettem le a francia köntöst.