116
Rodostó, 15. septembris 1735.

Amicsoda állapotban vagyunk, ha lehetne vigasztalást venni a leveleidben, néném, eleget találhatnék. Az is e' valóságos vigasztalás, melyet az igaz szív ád, mert itt egynehányan vigasztalnak olyanok engem, akik belsőképpen örülnek szomorúságomon, és annak még megszaporodását is akarnák. De az Isten, akiben kell bíznunk, kívánságokot bé nem tölti, erőt és értelmet ád annak a keresztnek hordozására, melyet reám adott. Noha szabadságot adtak kinek-kinek arra, hogy innét elmehet, ahová tetszik, de kevesen akartak még eddig azzal a szabadsággal élni, és meg akarják várni a fejdelem eljövetelét. Isten tudja mikor lészen a'! Vagyon már egy holnapja, hogy elküldöttünk utána. Addig pedig itt senkinek fizetése nem jár, hanem kinek-kinek asztala megleszen, mint azelőtt, a' kitelik a tíz tallérból, melyet adnak napjára. De senki nem várhat többet. Harminc vagy negyven személyt el lehet tartani a tíz tallérból, de nem lehet se fizetést, se ruházatot abból adni. A szegény urunknak hatvan tallérja volt napjára, jól fizethetett. Jól is fizetett, mert kinek 6száz, kinek 4száz és sokaknak 2száz tallérjok volt. Most pedig a kevésből keveset sem adnak, először azért, mert a rendelt pénz esztendő által az ételre elmegyen, másodszor, mert abból kell fizetni az alacson cselédnek, kik a konyhán szolgálnak, harmadszor azért, mert ha egynek adnának, a többi is kérne és zúgolodnék. De hogy senkinek semmit nem adnak, a zúgolodásra sem adnak okot. Jó egészséget kívánok, édes néném.