118
Rodostó, 15. novembris 1735.

Egynehány levelidet vévén, néném, a sok vigasztalásid között annak leginkább örülök, hogy egészségben vagy. Az ifiú fejdelemtől is vettem egy vigasztaló levelet, amelyben szép ajánlásokot teszen. E' mind jó, csak füstben ne menjenek. Ha üsmerném, tudnék ítélet tenni felőlle, és tudnám mit várhatok tőlle. De ki tudja, micsoda természetű? Az atyja ugyan nagy reménséggel volt felőlle, csak meg ne csalta volna magát. Én semmi ítéletet nem teszek felőlle, meglássuk, mikor eljő. Az Isten segítségivel azt feltettem, hogy úgy adom keziben minden jószágát, amint az apja hadta, és ha lehet, az igazságot előttem viselem, hogy mindenekről számot adhassak. Nem azért, hogy kedvit találjam, hanem azért, hogy Isten áldása legyen rajtam. Hogyha máris sok balítéleteket tettek és tesznek felőllem a velem valók, hát még ezután mit fognak irántam mondani magának a fejdelemnek. De én azt csak nevetem, mert nem igazat mondanak, és az Isten pártfogója azoknak, kik az egyenes úton járnak, ha őtet káromlották, hát engemet miért nem. Talám kéd még maga is azt gondolja, hogy a szegény urunknak sok jószága maradott. Sokan megcsalják eziránt magokot; ami legdrágább a portékái között, az asztalhoz való ezüstmívek, a' sem sok, mostani állapotjához elegendő volt, de másutt egy kalmárnak több ezüstmíve vagyon. Ládabéli portékája igen kevés, köves portékája éppen nem volt. Két gyémántos gyűrűje volt, annak is az egyikét nekem hadta. Két lóra való szerszám, de házieszköz elég, mert ő azt örökké csináltatta. Ládabéli vagy köves portékát ő sohasem vette, mert azon éppen nem kapott, hanem csak éppen, ami nélkül nem lehetett, olyat vett. Két zsebbe való órája maradott, egyikét a szegény Sibriknek hadta, a másikát nekem.

Ezekből észreveheted néném, hogy nem sok drága jószága maradott, mert ő szegény egy asztalt vagy egy széket, amelyet ő maga talált ki, nem adta volna a köves portékáért. Olyan pedig sok volt, mert az olyanért a pénzt nem kímélte, és az olyanoknak se a fia, se más hasznát nem tudja úgy venni, mint ő vette, mert neki semmi házieszköze olyan formában nem volt csinálva, mint másoknak szokott lenni. Azok mind más formájúak voltak, a székek, asztalok úgy elbomlottak egymástól, hogy kis ládákban lehetett elrakni. Elítélheti már kéd, hogy az asztalos és a lakatos többet nyertek rajta, mintsem az ötvesek. Egyszóval, néném, a francia példabeszéd bé nem tölt rajta, amely azt mondja, hogy boldog fiú az, akinek az apja elkárhozott, értvén az olyan apát, aki sok hamis keresettel való jószágot hagy a fiára, mert ő szegény az igazán való keresetből is igen keveset hagyott. Hat vagy hét aranyát találtam a kalamáris ládájában, és minden kincse, mikor megholt, ötszáz tallérból állott. Azt kérdhetné kéd, hogy hová tette a pénzit, mivel hol hetven, hol hatvan tallérja járt egy napra. Két szóval csak azt felelem kédnek, hogy sok embert tartott, azoknak sok fizetést adott, és meg annyit költött az építésre. A harmadik és leghasznosabb költsége az isteni szolgálatért és a kápolnájáért volt, de ő annak hasznát is vette szegény. Nem is lehetett volna neki azt mondani, amit mondottak egy francia királynak, aki is egy spanyol követet a visszámenetelekor meg akarván ajándékozni, mondá az urak előtt: Ezt a követet meg akarnám ajándékozni, de olyan portékát szeretnék neki adni, amely nekem sokban tölt, de amelynek nem veszem hasznát. Egyik az urak közül, aki tréfás volt, mondá a királynak: Add oda a kápolnádot, mert arra sokat költöttél, de semmi hasznát annak nem veszed. A' bizonyos, hogy tudta szegény hasznát venni a kápolnájának. De sok más olyan költségeket tett, melyek haszontalanok voltak. Talám az is haszontalan volna, ha többet ilyeneket írnék, azért elvégezvén, maradok kedves néném, bajban, szomorúságban úszkáló szolgád.