120
Rodostó, 15. maji 1736.

Azt ne gondold, néném, hogy megholtunk volna, még élek, mert eszem és írok. A halottak, pedig úgy reá tartják magokot, hogy egyiket sem cselekszik. A testünk mindennap jóllakik, de az elménk igen koplal a vigasságtól. A többi is érzi a maga bibéjét, de én duplán érzem. Mind a magamét érzem, mind a másét kell néznem, ha szinte nem tehetek is rólla. És soha ilyen állapotban nem voltam, ne is adja Isten, hogy többször legyek. Legkisebb vigasztalásom nem lehet, a jó Isten valóságoson magamra hagyott engemet. Mindennap a sok bosszút látom, de az Isten kegyelme nem engedi, hogy érezzem. Akikkel legtöbbet vagyok, és akik legtöbb jó szót adnak, és nagyobb barátságot mutatnak, ugyanazok akarják meghomályosítani becsületemet. Egy kis jó kedvem nékik méreg, és kedvetlenségem előttök kedves. Mindennap újítják ellenem való beszédeket. Mindezeknek pedig néném, nem más az oka, hanem hogy ki nem osztogatom nékik a fejdelem jószágát. Hogy pedig ki nem osztogatom, azt gondolják, hogy magamnak tartom. Hadd beszéljenek, csak én az igaz úton járjak. Másutt megcsillapodott a hadakozás. Augustus lengyel király, Dom Carlos neápolisi király, a loteringus hercegnek Loteringyiáért a toscanumi hercegséget adták, és Loteringyiát a francia Stanislaus királynak adta, hogy bírja holtig, és így ki-ki megelégszik a részivel. Itt pedig más hadakozás kezd gyulladni a töröknek a muszkával, már a boncsokokot kitették Constancinápolyban, ez a jele a hadakozásnak, és hogy egy holnap múlva a vezér megindul a hadakkal. Az Isten aki minden dolgokot vezérel, adja vigasztalását nékünk.