141
Vidin, 4. octobris 1738.

E' sem igen nagy vigasztalásra való levél lészen, se semmi hírt nem írhatok a nénémnek. Mit is írhatnék, mikor senki felénk sem jő, mintha csak mi volnánk Törökországban. A mi táborunk elég hosszú, de igen keskeny; vagyunk mindenestől másfélszázan. De most minden órán fő nélkül maradunk, mert a fejdelem igen rossz állapotban vagyon; szüntelen való forróságban az ábrázatja vész, a teste vastagodik. E' nem jó. De ő afelől csak mulatná magát, ha volna kivel és mivel, és csak örömest el akarná titkolni nyavalyáját. Orvosságot nem veszen, hanem a ki való járással akarná magát meggyógyítani. A minap a borbélyok és a doktorok tanácsok ellen hajóra üle, és messze lementünk a Dunán. De amikor visszájöttünk, kétszer is elájult, nem is gondoltuk, hogy életben érkezzék haza, négy embernek kelletett a hajóból kivenni és a sátorában vinni. A nyavalyájának nyughatatlansága miatt, már egynehány naptól fogva, a sátorát messze verette a többitől, de ott sem maradhatott, hanem a mi sátorunk mellé vettetett ágyat; estig ott fekütt, estve a maga sátorában visszá akarván menni, maga nem mehetett, hanem négyen vitték. Amint vitték volna, elájult, én azt gondoltam, hogy megholt, és a kiáltásomra magához tért. Azoltától fogvást mind nagyobbodik rajta a forró hideg, a hús mintegy hull rólla, de a harag el nem hagyja, amelyet mind a természetnek kell tulajdonítani, mind pedig annak, hogy nehéz néki, hogy olyan állapotban látja magát lenni. Minékünk készülnünk kell, a vezér egy agát küldött ide, hogy hajókot rendeljen, mert a Dunán megyünk le Oroszcsikig, onnét Csernavodára telelni. Két nap múlva megindulunk, azért a leveleket arra kell igazgatni, és az egészségre vigyázni.