144
Csernavoda, 10. novembris 1738.

Kedves néném, végit érők Rákóczi Józsefnek. Már régtől fogva láttuk, hogy úgy lesz, mint a gyertya. Tegnap igen nagy gyengeséget érezvén, meggyónt és komunikált, a testamentumát megcsinálta. Mára viradóra a forró hideg igen nagy lévén rajta, ma annyira elnehezedék, hogy a gyertya már vége felé volt. Mindazonáltal jól beszélt tizenegy óráig, noha már a szemei elhomályosodtak volt, úgyannyira, hogy csak a szováról üsmert meg mást. Tizenkét órakor délben a szova elállott, és igen nagy forróságban volt, és csak a jajgatásáról vettük észre, hogy szenved. Két órakor délután a pap fel akarván néki adni az utolsó kenetet, amidőn az imádságot elkezdé, az Istennek adá lelkét 38 esztendős korában. Az Úr irgalmazzon néki! A testet felbontották, a mája mód nélkül megdagadott volt. A testet egy pincében tétettem, mindaddig ott lesz, még válasz jő a portától. A testamentumban azt hagyta, hogy az atyja mellé temessék, de nem hiszem, hogy megengedjék. Ebben a fejdelemben ami fogyatkozás volt, nem a természettől volt, hanem a neveltetéstől. Esze szép volt, szíve jó, de a haragról soha meg nem intették, noha a' mindjárt elmúlt, de gyakorta jött elé; se azt néki nem tanácsolták, hogy kívánja magát szerettetni másokkal. Egyszóval, ha az atyja nevelhette volna, mind más természetű lett volna. Most ez elég, másszor másról.