145
Csernavoda, 15. decembris 1738.

Nem kétlem, kedves néném, hogy már vetted levelemet, amelyben megírtam, hogy ismét fő nélkül maradánk. De nemsokára szükségünk nem lészen főre, mert a minap is eltemetők egy atyánkfiát, és amennyien már maradtunk, egy szilvafának is elférünk az árnyékában. Aki minket teremtett, annak legyen meg akaratja rajtunk. Ő minket például tett az egész nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja Isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszélni a mi hosszas bujdosásunkról. De kedves néném, mink voltunk-é első példák? Bizony nem. Mi tanultunk-é másokon? Nem. Mások fognak-é tanulni rajtunk? Nem. De miért? Mert mindenkor egyféle okok vezették, vezetik és vezetni fogják az embereket az olyan állapotra, mint amelyben mi vagyunk. Hanem csak a' lészen szerencsésebb, akit az Úr mintegy fogságban tészi a maga jószágában. Mert énnékem soha semmi egyéb okom nem volt hazámot elhagyni, hanem hogy igen szerettem az öreg fejdelmet, noha a mennyei atyám előtt más okból kelletett elhagynom, imádnom is kell rendelésit. A minap érkezék ide egy vezéraga a császár és a vezér leveleivel, amelyekben szép ígéretek vannak. Mindeddig, a szegény fejdelemnek rendelése szerént, minden jószág a kezemnél volt, de ennek előtte egynehány nappal, a porta parancsolatjából, a török tisztek idegyűlvén, mindent felírának, kezekhez vevék és elpecsételék. Én is elhagyám a szállást, és más szállásra menék. Ilyen a világ! És amit gyűjtöttél, kié lészen? Ezzel maradok etc.