152
Jász, 3. septembris 1739.

Itt csak a kozákokról kell írnom, mégis csak a kozákokról, mert soha nagyobb rémülést nem lehet látni, mint itt van, kiváltképpen amiolta a törökököt megverék. Már a muszka is Kocsinnál vagyon, valóságoson lehet tartani a kozáktól, szüntelen tele is vannak most is a templomok, de nem azért, hogy imádkozzanak, hanem azért, hogy a nép minden portékáját a templomokban hordja. A vajda is tegnap ide visszájöve, de nem olyan nagy pompával, mint mikor elmene. Ilyen a világ! Mihent ideérkezék, én is megizeném néki, hogy küldjön el innét, ma pedig magam voltam nála. Eleget beszélgettünk a mostani dolgokról, de én leginkább azon sürgettem, hogy megindulhassanak, mert tudom, hogy ővajdasága sem várja bé azokot a jó mag kozákokot. Vagyon is már rendelés irántam, el is készültem, és Isten jóvoltából elmondhatom, hogy holnap idehagyom őket, mint Szent Pál oláhokot. Soha örömestebb meg nem indultam, mint én fogok megindulni, ha lehet, még egy órával indulok meg elébb, mintsem kellene. És maradok édes nénémnek.