153
Bukurest, 18-dik septembris 1739.

Valahogy tehetém szerit, de csak elillanték a veszett kozákok elől. Itt már talám nem kell tőllök félni, de ha a kozákoktól nem kelletett félnem az úton, igen kelletett a tolvajoktól. Elég a', hogy Jászból 4-dik indultam ki, a vajda mind lovakot, mind szekereket adatott, és két kalarást is adott mellém, de azoknak semmi hasznát nem vettem, csak harmadmagammal indultam olyan veszedelmes útra, mert a többit nem számlálom. Mikor a városon kívül voltam, mintha egy nagy követ vettek volna el róllam, és az elmém meg kezde csendesedni. A vajdát és a várost nagy zűrzavarban hagyám, de ők lássák. Pedig hogy én megszabadulhattam, de ha egy veszedelemből kijöttem, más volt előttem. Mert minthogy megindulásom előtt csak egynehány nappal verték volt meg a török tábort, azt gondolhattam, hogy elszélyedvén Molduvában és Havasalföldiben a sok kóborló azon fog igyekezni, hogy ha megverték, legalább vihessen valamit haza, és nyerjen valamit tolvajlása által. Mert ilyen állapotban a török had igen húzó-vonó, kivált az ázsiai nyomorú török, aki örömest viszen, amit kaphat, a házához. Mindezekre az okokra való nézve igen tarthattam a rossz társaságtól, azonkívül is mennyi sok erdőket kell általmenni, kivált Foksánig. De az Isten úgy adta, hogy egy törököt sem találtam Foksánig, azontúl találtam, de idevaló törökök lévén, nem kell tőllök félni. Nem hogy olyan kóborlót nem találtam, de sőt még moldovai embert sem láttam, mintha csak én lettem volna egyedül az egész országban, vagy mintha az egész föld elszaladott volna előttem. Ezt a kis tartalékot kiveszem, de azonkívül gyönyörűséges utozásom volt; a mező mindenütt szállást adott. És a török szokása szerént, amely igen jó szokás, idején indultam meg, és idején szállottam estvére.

Mindezekből általláthatod, édes néném, hogy szerencsésen érkeztem ide. Akit az Isten oltalmaz, meg vagyon az oltalmazva. Az érkezés pedig tegnap volt. A szegény Pápai sógort, ha betegesen is, de életben találtam, és igen nagy örömmel látott. Noha itt már bizonyoson beszéllik a némettel való békességet, de azonban csak tart a vajda attól, hogy Erdélyből látogatására ne jöjjenek. Három vagy négy nap múlva, hogy kijöttem Jászból, a vajdának is ki kelletett ugratni. Már itt hogy leszek, és meddig, és mint fog tartani az üres erszényem, Isten tudja. De aki a fogat adta, ennivalót is ád. Mindeddig csudálatos gondja volt reám, ezután is hiszem a' lesz, elég nagy bútól, gondtól szabadított meg, ezután is ő viselje gondomot. Viselj, édes néném, magad is gondot az egészségre, és írj.