200
Rodostó, 17. januarii 1757.

Kedves néném, tudod-é, hogy Imrehor Musztafát letették, és az álepi pasát tették helyében. E' rézeffendi volt annak előtte, és ami még rosszabb, keresztyén volt, mert görög nemzet. Azt mondám, hogy ami még rosszabb, mert a' bizonyos, hogy a hittagadó vezérek korántsem voltak olyan jók a keresztyénekhez, mint a valóságos született török vezérek. Ez az új vezér még Álepben vagyon, sok idő kell, amég ide érkezzék. Azt írod néném, hogy a török császár leányinak igen rossz az állapotjok, mivel nem lakhatnak a férjekkel, és hogy többire öreg pasáknak adják őket. A' való, hogy a házasságot éppen nem kívánhatják, mivel akár öregnek, akár ifiúnak adják őket, de a férjekkel nem lakhatnak, és a lakodalom után Constancinápolyból ki kell menni valamely nagy pasaságra. Gondolom, azért cselekeszik, hogy valamely zenebonát ne indítson. Hogyha pedig férfiú gyermeke lenne, mihent születik, mindjárt meg kell halni, noha tudok olyan vezért, akinél a császár leánya volt. Itt ám olyan dolog nem történik, mint a Nagy Károly császár leányával történt.

A császárnak volt egy Eginhárt nevű secretáriusa; ez a maga hivatalját oly jól viszi vala végben, hogy mindenek szerették. De a többi között a császárnak egyik leánya még inkább szereté őtet, viszontag ő is nagy szeretettel volt Immához. Minthogy pedig ez a szeretet hovátovább nevekedék, igen veszedelmes dologra és próbára adá magát, mivel egy étszaka az Imma ajtajára mene kopogatni, mintha a császár küldötte volna őtet. De mihent bébocsáták, Immának más dologról kezde beszélleni, aki is örömmel hallgatá, és nagy kegyes szeretettel fogadá, és hajnalig együtt maradának. Hajnalban pedig Eginhárt visszá akarván térni, látá, hogy sok hó esett volna, amég egymással mulatták volna magokot. Attól igen kezde tartani, hogy a hóban a nyomáról meg ne üsmerjék, és meg ne tudják, hogy honnét jött volna ki. A császár leányának megmondá, hogy mitől tartana, és micsoda nyughatatlanságban volna. Tanácsot tartának együtt, hogy miképpen cselekedjenek, hogy semmit észre ne vegyenek. Végtire a fejdelemasszony talála módot abban. A' pedig a' volt, hogy a szeretejét a hátán kivigye a hóból.

A császár pedig az egész étszakát álom nélkül töltötte volt, és látá a leányát, hogy micsoda nehezen vitte a terhét, és azt letévén, nagy sietséggel visszátére. A császár ezen mind csudálkozék, mind megkeseredék. Eginhárt bizonyos lévén abban, hogy a cselekedete nem maradna sokáig titokban, meg akara válni az udvartól, és a császár lábaihoz borulván kére arra engedelmet, mondván, hogy szolgálatjáért nem vett volna jutalmat. A császár felelé, hogy fog gondolkodni, és bizonyos napot ada néki, amelyen tudtára fogja adni szándékját. Azon a napon pedig a császár esszegyűjté a tanácsit, elejekbe tévé a secrétariusnak vétkét, és elébeszélé, amit látott vala. Tanácsot kére tőllök olyan dologról, amely meggyalázta házát. Ki-ki mást tanácsola, maga pedig azt mondá, hogy Eginhártot ha megbünteti, azzal nemhogy megkisebbítené, de meg nagyobbá teszi a familiája gyalázatját, azért inkább szereti ezt a gyalázatot elfedezni a házasságnak palástjával. Eginhártot béhívaták, és azt mondák néki, hogy a szolgálatjáért jutalmul a császár leányát adnák néki. Igenis, néked adom, mondá a császár, aki téged oly jóvoltából a hátán hordozott. A fejdelemasszonyt mindjárt hívák, és az Eginhárt kezire adák. Ők lássák. Én pedig jó étszakát kívánok. Ennek a holnapnak a kezdetin akará egy istentelen a francia királyt megölni, de megfizetett érette.