7
Drinápoly, 17. decembris 1717.

Ma édes néném, a vezér izené az urunknak, hogy jó szívvel látná, ha hozzája menne. De minthogy mi mind hajduk vagyunk, csak az urunknak vagyon három lova, azért mindenikünk alá egy-egy lovat hoztanak, és nagy török ceremoniával menénk a vezérhez. De ítélje el kéd, mint megijedtem volt, mert midőn a vezér házában léptünk, a sok nép teli torokkal kezde kiáltozni, mint mikor azt kiáltják: tolvaj! Csak azt néztem már, hogy melyik ragad meg. De az ijedség nem sokáig tarta, mert a vezér jó szívvel fogadá az urunkot, és maga mellé ülteté. Kérdeztem azután, hogy mire való volt az a kiáltozás? Mondották, hogy szokás kiáltani, mikor a vezér valamely idegen úrnak ád audenciát. Éljen Mahumet! Éljen a győzhetetlen császár! Éljen a hatalmas vezér! Édes néném, látja kéd, mikor az ember a szokást nem tudja. Másszor én sem ijedek meg. Elég a', hogy az urunk két óráig volt a mészárossal. Azt mondják felőle, hogy több esze vagyon, mintsem egy mészárosnak, és nemcsak a bárdot tudja forgatni, hanem az ország dolgát is. Csak elhihetjük, mikor olyan nagyeszű ember mondja azt felőlle, mint a mi urunk, aki is a vezér paripáján ment visszá, és azt ide ajándékozta: már e' szokás. Tudom, hogy mikor a császárhoz megyünk, akkor is lesz egy paripánk.

Mondottam már, hogy ezek a vezérek a földi istenek. Egy királyhoz illenék ezeknek nagy pompájok, gazdagságok, nagy udvarok. De minthogy a pompájoknak egy része abból áll, hogy mindenkor szolga álljon előttök, mikor pedig országos dolgokról beszélnek, a szolgák ott nem lehetnek, azért néma szolgákot tartanak. És azok az intést úgy értik, mintha szólnának, és ezek vannak benn a házban, amidőn a vezér titkos dolgokról beszél. E nem jó szokás-é? Talám még nálunk is jó volna az ilyen szokás, és nem volna annyi temonda a háznál. Mi jutott eszemben, ha nálunk az öregasszonyok némák volnának, a leányasszonyok nem bánnák. De én azt bánom, hogy a mi dolgunk igen-igen némán foly, és semmi elébb való mozdulását nem látom, de attól tartok, hogy még hátrább ne menjen, és itt ne telepedjünk meg. Édes néném, a fazakas akaratján kell járni a fazéknak, és azt nem mondhatja a fazakasnak, miért küldöttél engem Drinápolyban. Jobban szerettem volna káposztásfazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó fincsája a császárnak.

Azt nem okosan mondja-é a török, hogy az Isten rakás kenyereket hintett el imitt-amott az ember számára, és oda kinek-kinek el kell menni, és ott kell maradni, valamég a kenyérben tart. Itt vagyon a mi rakás kenyerünk elhintve, azért együnk belőlle, amég abban tart zugolodás nélkül, és azt ne mondjuk, hogy jobb volna Erdélyben málét enni, mint itt búzakenyeret. Édes néném, talám nem ok nélkül tartok én attól, hogy ha a jó Isten megtart ebben a bujdosó testben, talám egy kazalni rakás kenyeret kell megennem ebben az országban, mert ha egyszer megverik a törököt, ha lehet tőlle, azt békességgel keni meg. A mi mészárosunk, ha jó vezér is, de nem jó hadi ember. Ha szinte jó hadi ember volna is, de őtet a császár úgy nem szereti, mint a kalmakánt, akinek igen nagy esze vagyon, de a hadakozást úgy szereti, mint én a prokátorságot, csak annyit is tud hozzá. De a vezérségen tudni való dolog hogy kap; a császár veje lévén, el is érheti, ha azt pedig eléri, a' bizonyos, hogy a békességet megcsinálja. Ha pedig a békesség meglesz, csak üljünk a rakás kenyérünk mellé, mert innét ki nem megyünk addig, amég azt meg nem esszük. Én pedig mindaddig, valamég a rakás kenyeremben tart, szívesen szeretem kédet. Hát kéd engemet? Az egészségre jól vigyázzon kéd, semmi nincsen annál drágább.