21
Jénikő, 16. decembris 1718.

Mi lelt bennünket, édes néném, és mitől vagyon a', hogy már egy holnaptól fogvást nem írtunk egymásnak? Lehet-é, hogy ilyen közel lévén egymáshoz, mégsem írunk? Talám ugyan az az oka, hogy közel vagyunk, és egymást gyakran látjuk. Jaj! miért mondám, hogy gyakran? Megbocsáss, édes nénécském, gyakorta-é négyszer látni kédet egy holnap alatt? Ha négyszer látnám is kédet napjában, nem kellene megcsömörleni a szemnek. A kéd könnyű, kurta és rövid levelét vettem. Mentől ritkábban ír az ember, annál hosszabb levelet kellene írni. Kéd ellenkezőt cselekszik. A' pedig nekem halálom, mikor rövid a kéd levele. Mikor tudom, hogy az egészség jó, akkor nem kíméllem kédet, és a hosszú levelet megvárom, valamint az úrdolgát. No már nem haragszom, hanem a rövid levelet is kedvesen vettem, amelyben látom, hogy tegnap érkezett oda Bercsényi úr minden pereputyástól. Annak igen örülök, mert tudom, hogy annál az úri asszonynál elmulatja kéd magát, és nem lesz kéd egyedül magyar asszony Pérában. A Bercsényi úr embereit mind jól üsmerem, de az asszonyokot, leányokot nem üsmerem. De ahhoz nem sok idő kívántatik. Tudom, az urunkhoz eljő az úr, azután magam is látogatásokra bémegyek; a szállás pedig csak mindenkor kédnél leszen. Magam szégyenlem, micsoda rövid levelet küldök, de ha rövid is, el kell neki menni, egy pirongatás elfér a vállamra. Édes néném, az egészség! De tudja kéd, meddig szeretem kédet? Valamég dohányozhatom.