23
Jénikő, 2. januarii 1719.

Tudom, abban nem kételkedik kéd, ha papirosra nem tenném is, hogy sok újesztendő-napokot kívánok kednek. A hosszas és egy hétig tanult kívánatokot hagyjuk az idegenekre és a predikátorokra. Azért se drágábbat, se jobbat nem kívánhatok, mint azt, hogy az Isten adja szent kegyelmit kedre, és jó egészséget. Mi haszna vagyon annak a hosszas köszönetnek, amely még nem is illik a keresztényekhez. Jákob sem adott több áldást a tizenkét fiára, mint mostanában szoktak adni csak egy emberre, úgy annyira, hogy ha mindazok az áldások bételjesednének, se gabonás házat, se pincét elegendőt nem lehetne csináltatni; hát azután a sok marhának bővségit, a sok zsíros földet. Ezt pedig olyan szókkal mondják ki, hogy az embernek úgy tetszik, mintha minden szántóföldje bé volna szalonnával terítve. De még e' nem elég, mert a gyermekekre való áldás eltart egy óráig, és egy anya sincsen, aki a kívánság szerént a fiainak fiait, meg azoknak fiait meg ne lássa, a gyermekeknek pedig mindenikének addig kellene élni, mint Matuzsálemnek. Édes néném, e' mind nem keresztényi kívánságok. Az ótestamentumban jó volt, mert akkor az áldást egy izraélita a földének kövérségiben tartotta, az Isten is nékik csak földi áldásokot ígér. De a keresztényi áldás mind lelki dolgokból áll, és egy kereszténynek nem a kövér földet kell suhajtani, hanem a kegyelemmel való teljes szívet, hogy ne a földje, hanem a szíve teremtsen bőv gyümölcsöt. Én azt jól tudom, hogy az ilyen szokást el nem hagyatom; akinek tetszik, elhagyja, akinek nem tetszik, kövesse, azon nem törődöm. Mi pedig, édes néném, ne kövessük az olyan iskolabéli szokásokot, hanem a keresztényi szokást, mely megegyezik az udvari szokással. Az udvarnál pedig még a köszvény is szokást csinál. A mi fejdelmünk csak tegnap is lovon járt, gyalog járt, ma pedig csak ülni kell. Azt nem igazán mondják, hogy gazdagot keres a köszvény, mert úgy a mi urunkra reá sem nézett volna. Mi pedig ilyenformán attól sohase tartsunk, hanem csak attól tartsunk, hogy ha valaha nem szeretnők egymást. Annak pedig meg lehetne-é valaha történni? De édes néném, ha minden levelemben nem írom is, hogy szeretem kédet, már azt kédnek tudva kell tartani. Esztendőben tizenkétszer ha megújítjuk egymás között az ígeretet, elég. Mert minden levélben azt írni, szeretem kédet, szeretem kédet, a' sok volna, és végtire úgy hozzászoknánk, hogy azt sem tudnók, mit írunk. Ami ritkább, a' kedvesebb. De nem mindenben, mert ha gyakrabban írna kéd, a' kedvesebb volna. Reménlem, hogy ebben az esztendőben nem leszünk olyan restek, amelyet kívánom, hogy az Isten kegyelmiben töltse el kéd velem együtt, másokkal is. Ha hideg nem volna, többet írnék, de az én házam a tenger felett vagyon, és onnét semmi meleg nem jő fel. Az egészségre vigyázzunk!